„Az 1956-os magyar forradalom értékei egy igazságosabb és emberségesebb új társadalmi rend megteremtéséhez” c.

konferencia Budapesten, 2007. október 27-én a Politikatörténeti Intézetben

 

 

A Demokratikus Szocializmus felé,

svéd kísérletek a „harmadik lépésre”, a gazdasági demokráciáért

 

Stefan Sjöberg előadása

 

 

TARTALOM

 

Az 1956-os magyar forradalom értékei a demokratikus szocializmus irányába mutattak, beleértve a munkástanácsok létrehozását annak érdekében, hogy a munkások igazi befolyáshoz, és hatalomhoz jussanak. Svédországban a ’70-es évek közepétől hasonló javaslatok születtek a politikai és a gazdasági demokrácia megvalósításáról, válaszul a nagy vállalatok egyre növekvő tőke- és hatalom-koncentrációjára. A vállalatok demokratizálása és a demokratikus szocializmus megvalósítása irányába a Szociáldemokrata Szakszervezetek javasolták az úgynevezett munkavállalói alapok létrehozását. Az eredeti javaslat szerint a szakszervezetek fokozatosan, 30-40 év alatt többségi tulajdonhoz jutottak volna a nagyvállalatokban.

Az 1975-ös javaslat fokozatosan átalakult, 1983-ra már nem kívánta megváltoztatni a rendszert, majd 1991-ben a jobboldali kormány mindezt fölszámolta. A gazdasági demokráciáért folytatott küzdelem elsődleges fontosságú fordulópontja volt a svéd háború utáni történelemnek. Az alapok kérdésének felvetéséig, és utána is egy ideig a svéd munkás mozgalom fokozatosan erősödött a burzsoáziával szemben. Végül azonban a burzsoázia megnyerte a csatát az alapokkal kapcsolatban, és fokozatosan védekezésre kényszeríttette a munkásmozgalmat. A munkavállalói alapokért folytatott küzdelem nagy változást jelentett a szervezett osztályok közötti viszonyban.

Ebből a vereségből a munkásmozgalomnak sok tanulnivalója van. Véleményem szerint a munkavállalói alapokért folytatott stratégia talán a legkonkrétabban megvalósítható stratégia a demokratikus szocializmusért, hiszen elsősorban nem a múltba, hanem a jövőbe mutat. A gazdasági demokráciáért folytatott küzdelem során egy egységes burzsoázia állt szemben a megosztott munkásmozgalommal. Az egyik fontos tanulság, hogy a munkásmozgalom és a széles baloldal általában egységesen és erősen kell, hogy fellépjen (ahogy erről Gramsci irt) ahhoz, hogy a kapitalizmus strukturális átalakítása sikeres legyen és a demokratikus szocializmus megvalósuljon.

 

 

Bevezetés

Fiatal svéd egyetemi hallgatóként, az 1980-as évek elején, a szociáldemokrata ifjúsági szövetség tagjaként tanulmányt írtam az 1956-os magyarországi és az 1968-as csehszlovákiai szovjet intervenciókról. Ennek az volt az oka, hogy úgy találtam, hogy a lázadás Budapesten és Prágában két kiemelkedő példája volt a demokratikus szocializmus kérdésének, melyet az eltorzult, „létező szovjet szocializmus” kritikája állított előtérbe. Ahhoz, hogy megértsük, hogy egy fiatal svéd szociáldemokrata miért érdeklődött e téma iránt, meg kell értenünk az akkori svéd társadalom viszonyait. Ez a korszak volt az, amikor a svéd demokrácia előállt az úgynevezett „harmadik lépés” megvalósításával: az első lépés a politikai demokrácia, a második lépés a szociális demokrácia és végül harmadikként a gazdasági demokrácia. Ez azt jelenti, hogy ebben az időszakban a svéd szociáldemokrácia át kívánt térni egy szociálisan szabályozott, és korlátozott kapitalizmusról a demokratikus szocializmusra. Jelen tanulmányomban erről a kísérletről szeretnék beszámolni, hiszen kötődött az 1956-os magyar forradalom értékeihez.

A ’70-es évek közepén a gazdasági demokrácia kérdésének felvetése válasz volt a hatalom és a tőke koncentrációjának növekedésére a nagyvállalatoknál. A vállalkozások demokratizálása érdekében a Szociáldemokrata Szakszervezeti Szövetség (LO) az úgynevezett „munkavállalói alapokat” javasolta. Az eredeti javaslat szerint a közös alapok 20-40 év után többségi tulajdonhoz jutottak volna a nagyvállalatoknál. Ezeknek a munkavállalói alapoknak a célja, a gazdasági demokrácia volt. Ez a demokratikus-szocialista stratégia  arra irányult, hogy átalakítsa a társadalom létező hatalmi/tulajdonviszonyait. A munkavállalói alapokért folytatott küzdelem nagy megrázkódtatást jelentett a svéd társadalom egészére nézve, körülbelül egy évtizedig. Ebből a tapasztalatból a nemzetközi szocialista baloldal sokat tanulhat annak érdekében, hogy kidolgozzon egy új stratégiát a demokratikus szocializmus megvalósításáért.

 

Svédország küzdelme a gazdasági demokráciáért és a demokratikus szocializmusért

Svédország II. világháború utáni történelmét az jellemzi, hogy óriási mértékben megvalósult a jóléti modell. Ez azt jelentette, hogy az egész svéd társadalom életszínvonala nagyon gyorsan emelkedett, beleértve a munkásosztályét és a nagyon szegény rétegekét is. Általános és egységes társadalombiztosítást és egészségügyi rendszert építettek ki. Egymillió új otthont építettek 10 év alatt. A szociáldemokrata jóléti modellt a társadalom többsége támogatta. Ez a jóléti társadalmi modell a munkásosztály és a középosztály szolidaritásán alapult.

De a ’70-es évek elején, a szakszervezeten belül kialakult egy olyan álláspont, hogy a jóléti társadalom érdekében kialakult osztálykompromisszumnak is megvannak a hátrányai. A jóléti államért a munkásmozgalom olyan „történelmi kompromisszumot” kötött, mely a tulajdonviszonyokat érintetlenül hagyta. Az 1970-es évek elejére a tulajdonviszonyok érintetlenül hagyásának eredménye látható volt. A gazdaság gyors növekedése lehetővé tette a jóléti állam megvalósítását, és a lakosság életszínvonalának növekedését. Azonban ugyanebben az időszakban a hatalom, és a tőke koncentrációja növekedett. Volt szociális demokrácia, de nem volt gazdasági demokrácia. A munkásmozgalmon belül sokan mondták, hogy nem igazságos, hogy a termelőmunka eredménye kizárólag a tőketulajdonosokat gazdagítja és erősíti, anélkül, hogy a munkások ebbe beleszólhatnának. Ekkor született meg a gazdasági demokrácia elképzelése. Ez a munkavállalói alapok megvalósításában nyilvánult meg.

A munkavállalói alapokról folytatott vita egy évtizedig foglalkoztatta a svéd társadalmat.[1] A svéd szociáldemokrácia 1975 és 1983 között öt különböző munkavállalói alap javaslatot dolgozott ki. Az erős munkás szakszervezet, LO (Landsorganisationen), melynek a munkavállalók 90%-a volt a tagja, 1975-ben és 1976-ban javaslatokkal állt elő, mely társadalmi vitát kezdeményezett a hatalomról/tulajdonviszonyokról.

Az első, 1975-ös javaslatot egy munkacsoport dolgozta ki, melyet az LO szakszervezeti szövetség vezetősége jelölt ki.[2] Ezt a munkacsoportot Rudolf Meidner szakszervezeti közgazdász vezette. Ebben az első tanulmányban részletesen vizsgálják a hatalom/tulajdonlás kapcsolatait és hogy hogyan lehet ezeket alapjaiban megváltoztatni és hogyan lehetne növelni a munkavállalók részesedését a tulajdonból, és a profitból. Ez a tanulmány összhangban volt az 1971-es szakszervezeti kongresszus határozataival, valamint a szakszervezeti vezetőség tanácsaival.

1975-ben a „Meidner-javaslat” arra irányult, hogy megvalósuljon a svéd vállalatok demokratizálása, és egy bizonyos idő után a munkavállalói alapok többségi tulajdonhoz jussanak a nagyvállalatokban. A profitmegosztási modellt olyan formában dolgozták ki, mely áthelyezte volna a tulajdonviszonyt és a tőkét, de a vállalat működését érintetlenül hagyta volna. A profit bizonyos százalékát (a munkacsoport 20%-ot határozott meg) átutalnák a munkavállalói alapba, de nem készpénz, hanem újonnan kibocsátott részvény formájában. Így a tőke nem hagyná el a céget, hanem forgótőke formájában a cégnél maradna. A munkavállalói alapokat csak az 50-100 főnél többet foglalkoztató vállalatoknál kívánták bevezetni, tekintettel arra, hogy a hatalom és a tulajdon az ilyen vállalatoknál koncentrálódik.

Ezeket a munkavállalói alapokat a munkavállalók ellenőrzik a szakszervezetek által kinevezett igazgatói tanácson keresztül. A munkavállalói alapokat gazdasági ágazatok szerint is meg kell valósítani. Az alapok képviselőit közösen neveznék ki az alapok tanácsai és a helyi szakszervezetek. Látható, hogy ez az elképzelés hasonlít a munkástanácsokra és az a kritika érte, hogy „szindikalista”.

Ez az eredeti elképzelés azt eredményezné, hogy a nagyvállalatoknál a közös munkavállalói részvények fokozatosan növekednének a magántulajdonú részvényekkel szemben. A munkacsoport úgy becsülte, hogy 20-40 év után a svéd nagyvállalatoknál a munkavállalói alapok többségi tulajdonba kerülnének. Ez az elképzelés legalább annyira egyszerű volt, mint amennyire radikális.

A második javaslatot, amely gyakorlatilag hasonló volt az elsőhöz, 1976. júniusában fogadta el az LO kongresszusa.[3] Ez a döntés nagyon sokak számára meglepetés volt, még a szociáldemokrácián belül is. Az erős LO szakszervezeti szövetség teljes mértékben támogatta a munkavállalói alapok megvalósítását a gazdasági demokráciáért. Szeptemberben a szociáldemokraták elvesztették a választásokat, a Szociáldemokrata Párt (SAP) 0,8%-kal kevesebb szavazatot kapott, mint az előző választáson. A választások után bebizonyosodott, hogy a választást valószínűleg az atomenergia-kérdés miatt veszítették el, nem a munkavállalói alapok miatt. A választási vereség következményeként 44 év kormányzás után a szociáldemokraták kikerültek a kormányból.

Ezután a választási vereség után az SAP párt és az LO szakszervezeti szövetség közös munkacsoportot alakított, hogy újra értékelje a munkavállalói alapokkal kapcsolatos elképzeléseket. 1978-ban[4] és 1981-ben[5] megváltoztatott javaslatokkal álltak elő, egy új csoport egy teljesen új javaslattal állt elő. 1982-ben az SAP párt visszaszerezte a kormányzást a kommunista párt támogatásával, mint korábban. 1983-ban a kormány benyújtott egy törvénytervezetet a munkavállalói alapokról, melyet a parlament törvénybe iktatott.[6] Azonban a megvalósított javaslat nagyon eltért az eredeti LO-javaslattól. A gazdasági demokrácia megvalósítása, a hatalmi- és a tulajdonviszonyok megváltozatásának szándéka elhalványult. Meghatározták; hogy az alapok maximum 8%-át birtokolhatják a vállalatok részvényeinek. A profitot ezentúl nem részvényekben, hanem készpénzben utalták át, melyet az iparba kellett befektetni. Innentől az alapok célja az volt, hogy rizikótőkét biztosítsanak a vállalatnak, és visszatartsák a munkavállalókat a bérkövetelésektől. 1991-ben, mikor egy nem-szocialista választási szövetség nyerte meg a választásokat, egyik első lépésként felszámolták ezeket a munkavállalói alapokat.

 

Miért gyengült meg a gazdasági demokrácia elképzelés

Az 1975-ös, 1976-os radikális javaslatok fokozatosan erejüket vesztették. Fontos megtalálni azokat az okokat, amelyek előidézték ezeket a változásokat. A lejátszódott folyamatot Gramsci hegemónia-koncepciójával, valamint a strukturalista marxizmusra összpontosítva lehet megérteni,   a „viszonylagos autonóm”[7] tényezők egymásra hatásából, a gazdasági-politikai-ideológiai szintek ismeretében.[8] A csapongó változások kapcsolatban voltak az átívelő társadalmi tényezőkkel, a hatalmi-, a tulajdonviszonyok és az osztályviszonyok intézményesített formáival.
A munkavállalói alapokról folytatott vita a hatalomért való küzdelemről szólt, mely a társadalom minden szintjét érintette beleértve a gazdaságot, a politikát és az ideológiát is.

Mialatt folyt a vita a munkavállalói alapokról, a szociáldemokrata mozgalmat belső hatalmi konfliktus gyengítette. A szakadék az LO és az SAP között történelmileg rendkívüli volt. Az LO-kongresszus 1976-ban elfogadta a „Meidner-munkavállalói alapokat” és a szakszervezetek összes tagja a tagságtól a vezetőségig, rendkívül lelkes volt. Az LO sajtójában olyan címek jelentek meg, mint „Az alapokkal átvesszük” és „Így fogjuk átvenni a hatalmat a tőketulajdonosoktól”.[9] A szociáldemokrata párt részéről nagyon jelentős volt a szkepticizmus, különös tekintettel a vezetőkre. Többször úgy tűnt, hogy Olof Palme ellentmondásosan viszonyul a munkavállalói alapokhoz. Ugyanabban az időben, amikor a szociáldemokrácián belül belső konfliktus volt, a kommunista párt az oldalvonalon kívül maradt, balról kritizált és elutasította a szociáldemokrata részvételi elképzelést. Ez a szakadás nagyon jelentős volt a munkásmozgalomban, a szociáldemokrácia egyre jobban védekező pozícióba kényszerült, majd vereséget szenvedett a munkavállalói alapokkal kapcsolatban.

A munkásmozgalomnak nem sikerült egységes tömböt kialakítania,  viszont a burzsoá tömb (tág értelemben) egységesen volt képes fellépni a Gramsci-koncepció szerint.[10] A burzsoá sajtót megrázták az eredeti LO munkavállalói alapokkal kapcsolatos javaslatok. A vezércímek azt írták „Forradalom Svédországban!” és „Ő a legveszélyesebb ember Svédországban?” (alatta Rudolf Meidner fényképe). A vita kezdetén a burzsoá pártok egyáltalán nem voltak egységesek ebben a témában. A konzervatívok kezdettől fogva nemet mondtak a munkavállalói alapokra, úgy tartották, hogy ez a javaslat „szocializálná” a svéd vállalatokat. A liberális pártok (néppárt és az agrárpárt) a kezdetek kezdetén nyitottabbak voltak az alapok és formáik vonatkozásában. Ugyanez vonatkozott a Munkáltatók Szövetségére, SAF. Idővel a burzsoázia egy része (beleértve a burzsoá elitet) és az SAF egyes csoportjai nyomást kezdtek gyakorolni az SAF vezetőségére, hogy változtassa meg álláspontját. Ez oda vezetett, hogy leváltották az SAF elnökét és ügyvezető igazgatóját és egy nagyon kemény, alap-ellenes vonal érvényesült. Az SAF ezután jelentős összegekkel finanszírozta az alapellenes propagandakampányt.

A burzsoá erők megvédték pozícióikat, melyet a munkásmozgalom fenyegetett.[11] Míg a burzsoázia álláspontja az alapokkal kapcsolatban egységes volt, az alapokat kívánók körében különböző elképzelések ütköztek egymással. Ebben a küzdelemben kiegyensúlyozatlan erők álltak egymással szemben. Az egyesült burzsoá erők védekezésbe kényszerítették a megosztott munkásmozgalmat. Ahogy a burzsoá erők támadása erősödött, úgy gyengültek a munkásmozgalom érvei. A munkavállalói alapok végső formája alig hasonlított az eredeti elképzelésekhez, de ezeket is fölszámolták. A megosztott munkásmozgalom nem tudott ellenállni a burzsoázia nyomásának, és ezzel volt magyarázható az alapok fokozatos átalakulása és végső felszámolása.

A nemzetközi viszonyok megváltozása a Reagan/Thatcher féle politikai és ideológiai „jobb oldali hullám” is hozzájárult a svéd belpolitikai helyzet megváltozásához. Ezek a jobboldali teóriák/ideológiák jó érveket adtak a svéd burzsoázia kezébe baloldal ellenes kampányukhoz. Támadásukat az alapok ellen koncentrálták.

A munkavállalói alapok marxista nézőpontból vetették fel a kérdést a hatalommal, a kapitalista termelési móddal és a termelőeszközök birtoklásával kapcsolatban. Ha megvalósult volna az 1975-76. évi javaslat, akkor átalakult volna a létező tőkés társadalmi rendszer, és létrejött volna a gazdasági demokrácia és a szocializmus, melynek a meghatározása az, hogy a közös tulajdonlás a domináló, a nagy vállalatok köztulajdont képeznek, és demokratikusan szervezettek. A burzsoá osztály érdekeit fenyegették, egy egységes tömb aktivizálta magát, hogy nyomást gyakoroljon a munkásokra.

Legjelentősebb eredménye a munkavállalói alapokért folytatott harcnak, hogy a II. világháború óta először felszínre hozta a létező ellentéteket. A munkavállalói alapok igényének felvetéséig a svéd munkásmozgalom kiegyezésre törekedett ellenfeleivel. Ez a hosszú ideig tartó progresszív mozgás a svéd „történelmi kompromisszumon” belül történt, a munkásmozgalom és a tőke között. A munkavállalói alapok fenyegették a magántulajdon szentségét, és a termelőeszközök magántulajdonlását. A lappangó osztály-konfliktus, amelyet eltakart a történelmi kompromisszum, még egyszer megnyilvánult a társadalmi vitán keresztül.

A burzsoá tömb megnyerte a csatát az alapok vonatkozásában, és a munkásmozgalmat meghátrálásra kényszerítette. A burzsoá erők a mai napig fölényben vannak. Ezzel magyarázhatók azok a változások, amelyek a svéd társadalomban azóta bekövetkeztek, azok a változások, amelyek megkérdőjelezik az egész szociáldemokrata jóléti modellt, az úgynevezett „Népi otthont” („Folkhemmet”). Az alapokért folytatott küzdelem felszínre hozta az osztályok közötti ellentétet, mely segít megérteni a jelenlegi társadalmi viszonyokat.

 

Tanulságok a munkavállalói alapokért folytatott küzdelemből

A vereségből, úgy gondolom, sokat tanulhat a svéd munkásmozgalom, de mások is. Ebben a küzdelemben egy egységes burzsoázia állt szemben egy megosztott munkásmozgalommal. A legnagyobb tanulság az, hogy a létező társadalmi viszonyok megváltoztatása csak abban az esetben lehetséges, ha a munkásmozgalom, és a baloldal széles értelemben képes lesz egységes erővé válni.

A munkásmozgalomnak, és a baloldalnak nem sikerült egységesen támogatni az alapokat. Fontos tényező volt, hogy az alapokat csak az intézményesített munkásmozgalom támogatta, az ezen kívüli erők nem. Hogy egy egységes erő létrejöjjön, a parlamenten belüli és kívüli erőket össze kell fogni. Ma a parlamenti pártok között, beleértve a baloldali párokat is, nincs olyan erő, mely a társadalmi viszonyok átalakítására törekedne. Talán az „anti-globalista mozgalmaknak” van meg az a képességük és erejük, hogy rákényszerítsék az intézményesített munkáspártokat, hogy radikalizálódjanak és napirendre vegyék az olyan témákat, mint a gazdasági demokrácia.

Egy jövőbeli erő, mely gazdasági demokráciát és demokratikus szocializmust kíván megvalósítani, széles alapokon kell, hogy álljon a parlamenten belül és kívül, beleértve az intézményesített munkásszervezeteket. Ennek a mozgalomnak a központjában a szervezett munkásosztálynak és a munkásmozgalomnak kell lennie, csak így van esély a sikerre. Ez tartalmazza Laclau/Moffes értelmezésének híres kritikáját.

Fontosnak tartom, hogy újból napirendre kerüljön a gazdasági demokrácia és a demokratikus szocializmus megvalósításának ügye. Véleményem szerint a svéd szakszervetek által kidolgozott javaslat a legmegvalósíthatóbb formája a demokratikus szocializmusnak, és van jövője. Úgy látom, hogy a munkavállalói alapokkal kapcsolatos probléma nem az alapokkal kapcsolatos elképzelés volt, hanem az, hogy a munkásmozgalom nem állt ki egységesen e mögött a rendszer-átalakító stratégia mögött.

 

Kilátások egy új munkavállalói alap stratégiára, a demokratikus szocializmusra

Azóta amióta a gazdasági demokrácia elképzelés meggyengült, megállapíthatjuk, hogy a hatalom és a tulajdon igazságtalanul oszlik el és ez így is marad addig, amíg a kapitalista termelési mód fönnáll, és amíg a gazdasági hatalom egy kisebbség kezében összpontosul. A nemzetközi folyamatok eredményeként az elmúlt évtizedekben – melyekben a svéd munkavállalói alapok kísérlete sikertelen volt – a hatalom és a befolyás a köztulajdonból átment a magánszektorba, vagyis a demokratikus szektorból, amelyet az általános emberi értékek vezéreltek, a magán szektorba, amelyet kizárólag az önzés és a profit vezérel. A politikai mozgástér beszűkült „a piac” erejével szemben. A hatalom átment a dolgozóktól a tőkésekhez. Ez a folyamat tovább csökkentette a korlátozott demokráciát.

A politikai demokrácia alapja az egy állampolgár – egy szavazat. A gazdasági demokrácia azt jelenti, hogy az előbbi elv a gazdaságra is kiterjed. A gazdasági demokráciának két fő vonása van: az egyik a termelőeszközök ellenőrzése és a másik, az alulról megszervezett munkás önigazgató önkormányzat, melynek befolyása és hatalma van.[12] Még ma is indokoltnak tűnik a gazdasági demokrácia megvalósítása, ahol mindenkinek igazi befolyása van a termelésre és a gazdaságra, és ahol mindenki hatalomhoz jut a munkahelyén és a mindennapi életben.

Marxista nézőpontból a szocialista stratégia a termelőeszközök birtoklása. Nem küzdhetünk a kapitalizmus ellen, ha nem változtatjuk meg a termelőeszközök birtoklásának szerkezetét. A gazdasági demokrácia feltétele a magántulajdonban lévő vállalatok átalakítása köztulajdonná. A magántulajdon a magántulajdonosoknak biztosítja a hatalmat, a köztulajdon garantálja a közhatalmat.

Véleményem szerint a történelmi tapasztalat az mutatja, hogy a kapitalizmus korlátozásának más módjai, mint például „funkcionális szocializmus” (szociális jogok: reformok; a tőkések korlátozása), „Mitbestimmung” (befolyást és hatalmat ad a munkásoknak a tulajdonviszonyok megváltoztatása nélkül), nem oldják meg az alapvető problémákat. Annak ellenére, hogy a fent említett reformok nagyon fontosak és jelentősek, a termelőeszközök tulajdonlásának megoldását kell megcélozni. A hatalom és tulajdonlás nem megreformálható kívülről. Ez a 40-50 éves svéd szociáldemokrácia építésének tanulsága („népi otthon”), mely nem kívánta megváltoztatni a tulajdonviszonyokat. Az osztálybéke adott történelmi időszakban, adott körülmények között lehetséges volt, de amikor ezek a körülmények megváltoztak, a tőke hatalma megnyilvánult és mindent megtett, hogy növelje hatalmát és vagyonát.

Egy messzemenő demokratizálás csak akkor lehetséges, ha demokratizálják a tulajdont és a hatalmat. Az átívelő stratégiának fokozatosan el kell érni a közös demokratikus birtoklási szerkezetet úgy, hogy a termelőeszközök fő része közös és demokratikus tulajdonú legyen. A modern szocialista stratégiának különböző tulajdonformákat kell megvalósítania; szociális társadalmi tulajdonlás (nemzeti, regionális és helyi kormányzatok által), valamint szövetkezeti és munkás tulajdonlás. Ez nem a magánvállalatok és a magántulajdon eltörlését jelenti, melyekre szükség van egy dinamikus gazdaságban. Azonban ez azt jelenti, hogy hatalmat, és befolyást kell adni az embereknek az alapvető, és stratégiai gazdasági döntések meghozatalában, különös tekintettel a nagyvállalatokra, melyek befolyása sorsdöntő országos, és társadalmi szinten. Fontos tanulság számunkra, hogy a különböző tulajdonlási formáknak együtt kell járni a demokratikus szervezeti intézményekkel. Úgy gondolom, hogy ezekért a célokért küzdöttek a szabadságharcosok 1956-ban Budapesten és 1968-ban Prágában.

 

Összefoglalás

Megállapítható, hogy a skandináv jóléti állam és osztálybéke csak adott történelmi időszakban és feltételek között volt lehetséges. Tekintettel arra, hogy már nincsenek meg a feltételei a jóléti államnak, az osztálybéke sem tartható fent. Ebből azt a tanulságot vonhatja le a demokratikus szocialista baloldal, hogy sosem elég a (szociáldemokrata) jóléti modellért küzdeni. Hosszútávon elkerülhetetlen, hogy foglalkozzunk a konfliktussal, mely a termelőeszközök tőkés tulajdonlásából fakad. Svédországban a szociáldemokrata jóléti állam 40 évig épült számtalan reform eredményeként, de a tőkés tulajdon-, és termelési viszonyok érintetlenül maradtak. Amikor a társadalmi körülmények megváltoztak, a tőkések aktivizálták magukat a jóléti rendszer ellen. Ebből az fakad, hogy nem lehet elkerülni a tulajdonviszonyok felvetésének kérdését, tegye azt a bal-, vagy a jobboldal. A baloldalnak le kell vonnia azt a tanulságot, hogy az új baloldali stratégiának tartalmaznia kell, hogy küzdjön a jóléti rendszer védelméért és megváltoztassa a létező tulajdonviszonyokat.

Ez egy alapfeladatot jelent a baloldalnak a „post-fordista” (gépesítés utáni) globalizált gazdaságban, hogy megváltoztassuk a tőkés tulajdonlási-, és termelési szerkezetet annak érdekében, hogy megvalósítsuk a gazdasági demokráciát a társadalom minden rétege számára. A fent említett tényezők lehetővé teszik a demokratikus szocializmus megvalósítását. Fontosnak tartom hangsúlyozni, elérkezett az idő, hogy a baloldal újból kezdje megvitatni ezeket az elképzeléseket. A baloldali pártoknak nagy felelősségük van abban, hogy esély legyen egy élhetőbb világ megvalósulására. Ezek a célok csak akkor valósíthatók meg, ha széles tömegbázisú mozgalom támogatja. Ma a baloldali pártoknak fontos feladata, hogy a fent említett témákban társadalmi vitát kezdeményezzenek és kapcsolatot építsenek ki a társadalom széles rétegeivel annak érdekében, hogy sikerüljön létrehozni egy új, egységes erőt.

Jelenleg új helyzet alakult ki, mert van már egy új neo-liberális, globalizáció ellenes mozgalom, mely megcélozta a gazdasági demokrácia, a részvételi demokrácia és a részvételi költségvetés megvalósítását. Döntő kihívással állunk szemben: egyesíteni kell a régi és az új szociális mozgalmakat annak érdekében, hogy létrejöjjön egy olyan erő, amely képes a rendszer átalakítására. Ennek a mozgalomnak elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy a gazdasági demokrácia újból napirendre kerüljön. Ez lesz az első lépés a demokratikus szocializmus irányába, kapcsolatban  az 1956-os budapesti forradalom értékeivel.

 

 

Stefan Sjöberg

CMS

Box 12 660

SE_112 93 Stockholm

Stefan.sjoberg@hig.se

+46 70 394 37 18