Rózsa András

A történelem néhány csapdájáról

 

A konferencia felkért hozzászólójaként a történelem néhány csapdájáról kívánok beszélni. Úgy is, mint aki egyetemistaként szemlélhette az 1956-os forradalom és a későbbi idők hordalékát, önmagát baloldali értelmiséginek minősítve. Ebbe a kétségkívül szubjektív folyamatba időtartamánál jelentősebben illeszkedik az a két hónap, amit a debreceni rendőrség fogdájában töltöttem 1957 tavaszának végén, nyarának elején. Részben a börtönélmények, részben a következmények okán, melyek magas gátakat púpoztak életutam elé évtizedeken át.

            Szubjektív folyamatot említettem. Szerintem ugyanis a történelem ilyen szubjektív folyamatok összessége. Minden ember megélt élete, tapasztalatokkal és azokból fakadó ideológiákkal dúsítva. Ez a szubjektív meghatározottság viszont a történelem legalapvetőbb csapdája. A történések eltérő feldolgozása és értékelése, az emlékezések hangsúlyeltolódásai, nem utolsó sorban pedig az önigazoló szándék, legyen szó bár egyénről, vagy egyének különböző csoportosulásáról. E halmaz objektív elemei néhány óvatosan kezelendő tényadaton túl legfeljebb csak a természet környezetalakító erői lehetnek – árvizektől a földrengéseken át a tornádókig -, amelyek emberi szándékoktól függetlenül hatnak, de belénk épülve már a személyes folyamatok részeivé válnak. Ezért is fogalmazott bölcsen Göncz Árpád egykori köztársasági elnök 1990 októberében, amikor arról beszélt, hogy mindenkinek megvan a maga 1956-os forradalma. Kinek ilyen, kinek olyan. Attól függően is, hogy a barikád melyik oldalára sodródott. Ha sodródott valahová egyáltalán.

            Csapdahelyzetre utal az a közhelyként ismert tétel is, hogy a történelmet mindig átírják a győztesek. Erről kortársként is megbizonyosodhatunk. A sok példa közül ezúttal csak forradalmunkig menjünk vissza. Az egykoron közkézen forgó fehér könyvek, majd Berecz János munkái egészen a Népszabadság 1981-es Ez történt cikksorozatáig kellőképpen kiokosítottak bennünket, hogy mit is éltünk át 1956-ban az imperialista uszítások hatására. Akkoriban enyhén szólva tilos volt másként gondolkozni az ellenforradalomként jellemzett történésekről, melyek közül meghatározó hangsúlyt kaptak a Köztársaság téri borzalmak. Ma viszont nem tilos, legfeljebb nem tanácsos másként gondolkozni a forradalom napjairól, miként azt a rendszerváltás utáni szövegek sugallják. A Köztársaság téren történtek felett is jobb átsiklani. Különben a másként emlékező kiátkozott bolsevista marad hetedíziglen. Kis túlzással akár úgy is fogalmazhatok, hogy 1956 és 1990 között az ország egyik fele kényszerítette rá a maga történelmét az ország másik felére. 1990 óta viszont ezzel ellentétes folyamat zajlik. A lecke tehát feladatott az utókornak. Ellentétes tartalmú és személetű dokumentumok, illetve visszaemlékezések kényszerülnek majd megfejteni a XX. századi magyar történelem egyik, egyébként nemzetközi hatásában is igen jelentős szeletét.

            Harmadik csapdaként a történészek leegyszerűsítő módszereit említem. Nem sértésnek szánom. Sőt, a történészek tisztességét sem kívánom kétségbe vonni, bármely oldalról közelítenek az események rögzítéséhez, illetve azok tanulságainak megszövegezéséhez. Pusztán arra gondolok, hogy mennyit vesződnek a szociológusok, amíg kutatásaikkal a valósághoz leginkább közelítő eredményekig eljutnak, aprólékosan vizsgálva a nemüknél, etnikai és társadalmi helyzetüknél, iskolázottságuknál, foglalkozásaiknál és területi szóródásuknál fogva is eltérő helyzetet megélő embereket. A történész, különösen a régebbi korokat kutatva, nem építhet a szociológia aprólékos eredményhalmazára. Még az 1956-os magyar forradalmat kutató történész sem. Nem marad hát számára más, mint csapdákat rejtő dokumentumok és személyes emlékezések özönéből megalkotni a történelmet, a réseket hipotetikus törekvésekkel tömködve be.

            A történelem csapdáihoz sorolom azt a talán nem is annyira történészi, mint inkább politikai-politikusi értékválasztást, mely hajlamos arra, hogy a rendelkezésére álló anyagból a számára rokonszenvesebb, vagy érdesebben fogalmazva az eszmeiségét inkább igazoló elemeket emeli ki. Nincs ez másként az 1956-os magyar forradalom esetében sem. Kíméletlen osztozkodás folyik még azon is, hogy kiknek a küzdelme volt a magyar októberhez vezető út és annak 13 napja. A Nagy Imre nevével fémjelzett népi-nemzeti baloldalé, mely a független Magyarország és az emberarcú szocializmus megteremtését tűzte zászlajára, vagy azé a jobboldalé, amely nemcsak a szovjet blokktól független Magyarországot óhajtott, hanem kapitalista restaurációt is.

A történelem csapdáinak veszélyét vállalva és élve a tévedés jogával itt térnék át néhány személyes megjegyzésre. Kezdeném az 1990-es évek elejével, amikor eleinte még mosolyogva olvastam az egyre szaporodó 56-os társulatok leveleit, melyben figyelmeztettek minden másik szervezet álságos voltára, felszólítva, hogy egykori szabadságharcosként köztük van a helyem. Később viszont már elkomorodtam, mert a vádaskodó viták, az egyre gátlástalanabb személyeskedések nem erősítették, hanem inkább halványították 1956 auráját. Ha egyáltalán volt és van aurája az 1956-os magyar forradalomnak. És ha igen, akkor eljött-e már az az idő, amikor nem a politikai és nem a személyes érdekek szerint tekintünk vissza rá, azok alapján igyekezve megfogalmazni tanulságait? Az a temérdek könyv, tanulmány, visszaemlékezés, vallomás, konferencia-vita, mely az utóbbi ötven esztendőben született, sajnos, nem a maga valóságában és összetettségében vizsgálta azokat az egyesek számára mámorító, mások számára aggasztó napokat. A helyzet ugyanis, már több mint fél évszázada, változatlan. Százezrek és milliók voltak és vannak, akiknek 56 dicsőséges forradalom és szabadságharc volt. Ám ugyancsak százezrek és milliók éltek, élnek közöttünk, akik számára ellenforradalom volt és az is maradt. Ha nem ez a kettősség tapadna hozzá, akkor alig fél évvel a történtek után aligha gyűlt volna össze közel félmillió ember a Hősök terén 1957. május 1-én, éltetni azt az erőt és hatalmat, mely 13 nap után a szó legszorosabb értelmében vérbe fojtotta a nemzet egyik felének forradalmát.

Emlékeim szerint jómagam nem játszottam sem a hőst, sem a bátor szabadságharcost. Nem is játszhattam. Hiszen semmi érdemlegest nem vittem végbe azokban a napokban. Voltam küldönc a forradalmi bizottmánynál, nemzetiszínű karszalaggal. Fegyver nélkül. Tisztség nélkül. 1956 november 4-e viszont Nyíregyházán ért a debreceniek küldötteként. Egész éjszaka hallgattuk a vasutasok meg a katonák jelentéseit, hogy a korábbiaknál is jobban özönlenek be a szovjet tankok. Nagy Imre ugyan öntött belénk némi lelket – „a kormány a helyén van” -, de kora reggel megérkeztek az első szovjet katonák. Ellenállás nem volt. Csak némi párbeszéd. Egyiküknek kétségbe esve magyaráztam szerény orosz tudásommal, hogy vajon tudják-e hol vannak és mit csinálnak. Válaszolt. Szueznél, és legyőzik a gaz imperialistákat. Egy papírra térképet rajzoltam hevenyészve. A szuezi csatorna ott van, ők meg itt vannak, Magyarországon. Csóválta a fejét. Talán azt is mondta, hogy ne hazudjak. Aztán intett, hogy tűnjünk innen. Eliszkoltunk. Pár napig, talán november hetedikéig, a nyíregyházi úttörőházban találkozgattam néhány középiskolással. Ellenállást tervezgettünk. Megegyeztünk, ha elkapnak bennünket, azt valljuk, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját ünnepeljük. Akkor és ott talált rám valahogy Mata János orvostanhallgató, a majdani filmes és grafikus. Értem jött egy valahonnan szerzett autóval és hazacsempészett Debrecenbe. Voltaképpen ezek a nyíregyházi napok kentek fel szabadságharcossá. Mégsem erről faggattak letartóztatásom után. Szerencsémre. Az érdekelte vallatóimat, hogy mit tettem én a debreceni és az ózdi munkástanácsok összekötőjeként. Azt viszont nem tudták kiszedni belőlem, mert bár hallottam, hogy vannak munkástanácsok, de tagjaik közül egyet sem ismertem. Csupán jártam Ózdon. Valamikor december legelején. Egy évfolyamtársamnál disznótoron.

            Én tehát nem gyarapíthatom a hősök sorát. Sok-sok ezer sorstársammal együtt. Hiszen a legtöbben alighanem csak sodródtunk. Legfeljebb amikor meglegyintett bennünket a történelem szellete, valamit mi is csinálni akartunk. Ha mást nem, egy jobb és szabadabb Magyarországot, mindenfajta kapitalista restauráció nélkül. Debreceni, nyíregyházi majd ózdi tapasztalataim alapján csak kevesekben merült fel a szocializmus elvetése. Az egyetemi többség amolyan népből jött népség volt. Élt bennünk a Horthy-rezsim és a háború nyomasztó élménye. Tudtuk, hogy legtöbbünknek az 1944-45-ös rendszerváltozás tette lehetővé a tanulást, az egyetemre jutást. Többségünk alighanem Nagy Imre és emberarcú szocializmusának a híve volt. Érdemes lenne talán annak is utána nézni, hogy a Debreceni Szocialista Forradalmi Bizottmány tagjainak hány százaléka vallotta magát akkoriban kommunistának, hány százaléka volt tagja az MDP-nek vagy a DISZ-nek. Nem lepődnék meg, ha az eredmény erősen közelítené a száz százalékot. Még Für Lajos 2006-ban megjelent Bevérzett mámor című könyvéből is kisejlik ez, bár egykori oktatóm – Für akkoriban a debreceni egyetem magyar történelem tanszékének tanársegéde volt – azóta a magyar jobboldal egyik markáns figurája lett.

Befejezésül illene hozzájárulnom – e konferencia meghívóját idézve – „a jelenleginél igazságosabb társadalmi modell” megtervezéséhez, valamint „a demokratikus baloldal” erősítéséhez „Magyarországon és egész Európában”. Az igényt jogosnak érzem, hiszen a világ alighanem két lehetséges állapot előtt áll. Az egyik a nemzetközi pénzügyi-gazdasági szuperstruktúrának nevezett hatalmi centrum további előnyomulása és erősödése a világ különböző pontjain. Ez nem feltétlenül a pénzt termelő pénzmozgások vagy a sorsokat, sőt országokat megalázó manipulációk növekedését jelenti. De nem zárja ki a megtört társadalmak teljes önmegadását, az emberi összefogás és a szolidaritás értékének törlődésével párhuzamosan erkölcseik és személyiségük felőrlődését. A másik lehetőség a kultúra egyéb elemeinek ellenállásában rejlik, melyek mint egyszerre érzelmi és értékteremtő mentális rendszerek, véget vethetnek a pénz- és profitszerzés határokat nem ismerő tébolyának, ésszerű keretek közé visszaterelve a gazdasági folyamatokat, egyben visszaadva a természet, az ember és a munka globalizáció által szétroncsolt tiszteletét. Ez lehet napjaink globális kapitalizmusának előbb gátja, majd sírásója is. Ennek a lehetőségnek az esélyét erősítő az a tény, hogy a Föld lélekszámban és területben döntően nagyobb hányada más kultúrák hagyományain nevelkedett. Így talán elég bölcs lesz észrevenni a főként amerikai indíttatású neoliberális gazdasági, politikai, morális és művelődési erőszakos nyomulás kártékonyságát. A világnak ez a más kultúrájú hányada képes lehet ellenállni is a környezetet és emberiséget egyaránt pusztító globalizációs folyamatoknak.

Vajon mi, európaiak és magyarok tehetünk-e bármit is egy élhetőbb és tisztességesebb világ megszületéséért? Reményeim szerint igen. Hiszen az európaiság hagyományai – köztük a munkásmozgalmiak – még nem őrlődtek fel teljesen a verseny és a hatékonyság malomkövei közt. A vissza-visszatérő diáklázadások, a szakszervezetek éledezése és nem utolsó sorban a globalizációellenes szerveződések életben tartják az élhetőbb és emberibb jövő reményét. Talán a baloldal pártjai is visszatalálnak az őket világra segítő osztálykötődésekhez, képesek lesznek megtisztítani a demokráciát a rárakódott álságosságoktól, és ismét zászlaikra tűzik a kapitalizmus meghaladását.

            Persze, lehet, hogy mindez csak jámbor óhaj. Miként az a hitem is, hogy napjaink Magyarországának szétszórt, egymástól elszigetelten létező különféle értelmiségi- és globalizációkritikai személyiségei, illetve csoportjai előbb-utóbb  egymással együttműködő, hálózatszerű civilmozgalommá szerveződnek. Én a Társaskör az Emberért, a Társadalomért és a Természetért néven nevezném ezt a kezdeményezést, amit betűszóval TETT-nek hívhatnánk. Fontos feladatának tartanám a kapcsolatépítést a társadalom valamennyi rétegével. A fiatalabb korosztályokkal feltétlenül. Most még talán sikerrel orientálhatnánk az ifjabb generációkat a szolidaritásra, a közösségépítésre, és felhívhatnánk a figyelmüket a nemzetközi pénzügyi-gazdasági szuperstruktúra ember-, társadalom- és természetellenes törekvéseire, a történelemhamisítás veszélyeire, a nemzeti keretek és azon belül a nemzetállam erősítésének fontosságára a társadalom és a demokrácia védelmének érdekében. Menetközben talán egy olyan nemzetek feletti háló kialakítására is esély nyílna, mely a nemzeti kereteket fenntartva globális társadalmi összefogást teremtene a globális tőkével szemben.

Dunakeszi, 2007. október 25-26.