Nagy Balázs

 

1956 néhány tanulsága

 

Ha le akarjuk vonni az 1956-os forradalom tanulságait, és gyümölcsöztetni kívánjuk azokat a ma számára, előbb-utóbb rá kell jönnünk, hogy se szeri se száma az idevágó, általános érvényű hasznos és mély gondolatoknak. Közülük csak kevés van olyan, ha egyáltalán akad ilyesmi, amely ne erősítette volna meg a megelőző nagy társadalmi megrázkódtatások, forradalmak mondanivalóját és tapasztalatait. Persze megváltozott, sőt újszerű körülmények és viszonyok között ment végbe – s ennek a ténynek megvannak a maga sajátos, különlegesen új és sok esetben gyökeresen más jegyei – mégis beletartozik az elmúlt idők eseményeinek a láncolatába, sőt azoknak a szerves, bár rendhagyó folytatását képezi. S ebben az értelemben a tanulságai örökérvényűek.

 

Mindenekelőtt az a tény, hogy az általánosan elterjedt hiedelemmel szöges ellentétben és a szándékos félremagyarázások bolondításaival szemben – 1956 nem a régi, elmúlt világot akarta helyreállítani, visszahozni. Sem a letűnt Horthy rendszert, amiről már akkor a Kisgazdapárt történelmi vezetője Kovács Béla is megmondta, hogy „a grófok és bankárok világa letűnt”, - sem pedig az 1945 és 47 közötti korszakot, amit jobbik esetben néhányan előszeretettel hangoztatnak.

 

A történelem valamennyi forradalmához hasonlatosan, a magyar 1956 is előre akart menni és nem hátrafelé visszatáncolni. Újat akart alkotni, ami gyökeresen különbözött volna mind a sztálinista hamis próféták elferdített, torz, csalárd és hazug világától, mind pedig a manapság mégis győztes torát ünneplő régi rend kapitalista berendezkedésétől. Nem! – Az 1990-es évek átalakulása nem 1956-ot folytatta, hanem éppolyan csinnadrattával hamisította, mint ahogy 1848-at „ünnepelte” aztán az alattvalói alázatba görnyedt milléniumi századvég.

 

Ékes bizonyítékai voltak ennek a Nagy Imre körül tömörült ellenzék jövőbeli tervezgetései, valamint a hozzá csatlakozott koalíciós szövetségesek elgondolásai. Különösen meggyőző fényt vetettek minderre a Nagybudapesti Központi Munkástanács állásfoglalásai, határozatai, valamint a többé-kevésbé kidolgozott, de sajnos torzóban maradt gazdasági-társadalmi tervezete. Ebben a Központi Munkástanács kifejezte, hogy a teljes gazdaságot és irányítását a munkástanácsok kezében kívánja tömöríteni, míg a politikai életet a rájuk támaszkodó, erősen szociális, hacsak nem szocialista beállítottságú többpártrendszerre bízni. Bár ezt a kettős tagolódást személyesen ma nem vállalnám (a kettőssége miatt), a Központi Munkástanács tervezete teljes egészében az országot beborító munkástanácsok nézeteire, programjaira támaszkodott, amelyeket mintegy összefoglalta és tömörítette.

 

Márpedig a munkástanácsok és velük együtt a lakosság tanácsai és bizottságai 1956-nak a legjellemzőbb alkotásai voltak. Nem túlzás azt állítani, hogy bennük fejeződtek ki leginkább a forradalom céljai és kívánságai, bennük testesült meg 1956 lendülete. S ha a kései utódok nem foglalkoznak velük, elsikkasztják mondanivalójukat, akkor ez nyilván azért történik, mert nem illenek bele előre kialakított világképükbe, a mai korszak levegőjébe. Az a kevés tiszteletreméltó kivétel, amely emléket akar nekik állítani, sajnos nem változtatja meg a mesterségesen kialakított és fönntartott hivatalos fővonalat. Holott a forradalom leghitelesebb szervei és szereplői nem a mai harácsoló világot idézik és sugallják.

 

Szavaimnak viszont éppen az a célja, hogy idézzem a forradalom néhány ránk hagyományozott tanulságát, és igyekezzek megvilágosítani a mondanivalójukat. S ha a mai, milliónyi szegényt teremtő kalmár világot meg akarjuk változtatni, álljon itt legelőször a számomra egyik legfontosabb 56-os tanulság.

 

Az a gondolat, hogy az új, esetleg a jövő társadalmáról csak akkor lehet komolyan beszélni, ha semmi érdemlegest, azaz lényegbevágóan mást nem várunk a maitól. Petőfi már réges-régen megmondta a korabeli viszonyokról, hogy „Eddig toldoztuk, foltoztuk, s ez hiába való vesződség volt, mert elavult köntösünket legföllebb csak tarkábbá tette, de tartósabbá nem, nekünk egészen új ruha kell…” S e figyelemreméltó szavai a mára is vonatkoznak.

 

Nem kívánok most itt a mai körülmények részletes elemzésébe bocsátkozni. Ittlétünk azt bizonyítja, hogy erről többé-kevésbé ugyanúgy vagy hasonlóan gondolkozunk. Ám nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy a korunkbeli gonoszság sokaknak bizony-bizony keserű fölébredést jelentett, hiszen 1989/90-ben valóságos fölszabadulást reméltek.

 

Távol áll tőlem, hogy a múltban vájkáljak a kényszerű, de hátrányos elzárkózás miatt teljesen érthető, eme bocsánatos bűnbeesés miatt. Ami megakadályozta, vagy legalábbis nehézzé tette a tárgyilagos nemzetközi tájékozódást. De az emiatti csalódás és ébredés tanulságait meg kell szívlelni, nehogy a közelmúlt illúziójának tévedése egy mai illúzió hibájává változzék. Így hát beszélni kell a mai, az új illúzióról, vagy legalábbis említeni kell, mert vannak - nem is kevesen -, akik csupán jobbá, elfogadhatóbbá óhajtják tenni a mai elfogadhatatlan világot. Nem vetnek számot azzal az egyszerű igazsággal, amit – más szavakkal ugyan – Petőfi is hirdetett, azaz, hogy kutyából nem lesz szalonna.

 

Mindazoknak szól ez, akik pusztán az un. „vad”-, vagy „karvaly” kapitalizmust ostorozzák, a helyébe egy jobb, megértőbb, úgymond szociális kapitalizmust kívánnak. És sajnos ez a vakhiedelem a mai helyzet ellen tiltakozók jelentős részére jellemző. Jóllehet ez a különös szóhasználat és a mögötte lévő társadalmi hiszékenység nem veszi figyelembe, hogy csak az a kapitalizmus létezik, amit ők vadnak vagy karvalynak neveznek. Nincs más, azaz emberibb. Az un. jóléti társadalom, amelyre olyan vágyakozva hivatkoznak, csupán néhány legfejlettebb országra, és így is csak néhány röpke évtizedre volt jellemző. Azt itt már feszegetni sem érdemes, hogy mennyiben volt valóban „jóléti”. Hiszen már ez is a múlté, és manapság a hagyományosan fejlett országokban is sorra-rendre támadják és lebontják az elmúlt évtizedek alatt létrehozott társadalmi, gazdasági, szociális, egészségügyi és kulturális rendelkezéseket és intézményeket. Lefaragják a juttatásokat. Éppen ezekből az országokból, és itt Európában a brüsszeli helytartó hivataluktól, valamint persze az amerikai ösztönzőjüktől és példájuktól ered mindaz a neo-kapitalizmusnak, vagy neo-liberálisnak nevezett általános offenzíva, ami ellen szövetkezünk, s itt küzdelemre hívunk.

 

Ismétlem: 1956 egyik legnagyobb tapasztalata és tanulsága, hogy nem szabad hiábavaló illúziókat melengetni. Csak ennek a fölismerésnek alapján lehet azt is megérteni, hogy akkor 56-ban egy forradalomra volt szükség az akaratot és cselekvést gátló illúziók legyűréséhez.

 

Olyan forradalomra, amely milliókat mozgásba hozott a saját demokráciájuk megteremtésére, intézményeik létrehozására, mint a tanácsok és bizottságok széles hálózata. Egy olyan mozgalom, amely az egész társadalmat cselekvésre ösztönözte, késztette és buzdította. Példája arra tanít, hogy ilyen, az egész társadalmat megmozgató, széles népi öntevékenység nélkül, a legjobb esetben is csupán kicsiny csoportra szűkül a változtatás szándéka.

 

Mindez fordítva is érvényes. Azaz, hogy a meglévő helyetti újat csak a régiből, a régi alapján lehet kibontakoztatni. Egyáltalán csak így lehet hovatovább mozgásba lendíteni az egész társadalmat. 1956-nak ezt a másik nagy tanulságát más szavakkal úgy fogalmazhatnám, hogy nem lehet egy íróasztal mellett el- és kigondolt, valamilyen eszményi berendezkedést kiagyalni. Pontosabban: lehetni lehet, de semmi értelme, mert úgy lepörög a realitásokról, mint a víz a kacsa tollazatáról. Egy ilyen tákolmányt nem lehet ráhúzni az élő, eleven és lüktető társadalomra, mint valami kaptafát. Üres légvárnak bizonyul, mint a történelem folyamán annyi, nem egyszer megkapóan szép és vonzó utópikus elképzelés. Mindazonáltal a múlttól örökölt valóságos útmutatásokat, mondandókat és tapasztalatokat föl lehet használni, hiszen az emberi valóságból táplálkoznak, s nem valami attól elrugaszkodott agyszülemények.

 

1956-ban is a meglévőből indultunk ki, ahhoz kapcsolódóan vívtuk meg harcunkat. Ez akkor is követendő tanulságnak bizonyult, ha – amint már jeleztem – bizony nem kevesen nem tudtak azon fölülemelkedni, hanem beleragadtak annak a közvetlen, semmi valóban újat nem mondó, sőt a régihez tapadó, s így a fölmerült problémákat nem megoldó, hanem elmélyítő felületes javítgatásába. Ám semmivel sem lenne kevésbé ártalmas, ha ama forradalmárok útját járnánk, mint ugyancsak sokan, akik számára szőröstül-bőröstül elvetendő, ami van, azaz magyarul: ma semmit sem lehet tenni, hanem csupán kezünket ölbetéve, egy Messiásra várakozni. De annak jövetele helyett azzal kell szigorúan számot vetnünk, hogy bizony nem zendül semmiféle égi harsona. Nekünk kell a kürtöt fújni mindenféle ábránd és önámítás, hamis illúzió nélkül.

 

Azonban a helyénvaló cselekvés alapja a világos helyzetfölmérés. Márpedig ez arra a fölismerésre késztet, hogy körülnézve a széles világban csakúgy, mint szűkebb hazánkban, mindenütt azt látjuk, hogy kikezdték az eddig elért gazdasági, kulturális, egészségügyi és egyéb eredményeket, a közösen kivívott társadalmi teljesítményeket, több mint kérdésessé tették a múlt sikereit. Kibontakozóan van a reakció általános offenzívája. Ennek egyik jellegzetessége, minden eddigitől megkülönböztető jegye, valóságos bélyege, sőt szégyenfoltja, hogy megfosztotta az embereket a jövőtől is. Az emberiségnek nincs jövőképe, s a mai hatalom letéteményesei nem mernek, mert nem is tudnak még reményeket sem oltani a megkínzottak szívébe. Azt a végsőkig reménytelen jelszavukat hangoztatják, hogy csak az a csúfság és botrány létezik, amit mindenki maga előtt lát. Nyeglén és cinikusan vágják oda mindenkinek: „eszi, nem eszi, nem kap mást!”

 

Az országokra és társadalmakra nehezedett mai, neoliberálisnak nevezett, de valójában egyáltalán nem szabadelvű, hanem a már erősen megrokkant, ám annál veszedelmesebb és kártékonyabb, régről ismert, de rejtőzködő álruhát öltött kapitalizmus az ifjúságot is csaknem megbénította. A kétszeresen elnyomott és kihasznált dolgozók, vagy éppenséggel inkább munkanélküliek nagy tömegei szinte tehetetlenül vergődnek a számukra egyre elviselhetetlenebb napi terhek alatt. Még a lázadozó, mozgékonyabb, de így is atomizált tagjai is alig-alig gondolnak társadalmi cselekvésre.

 

S íme, a neonak nevezett, de kivénhedt, végzetesen elhatalmasodott rákfene a gondolkodásra és útkeresésre hivatott egyetemi ifjúságot is megfertőzte.

 

 Soraiban dúl a végsőkig felajzott és túlfeszített, az egekig dicsőített individualizmus, amely valóságos szégyenpadra ülteti a társadalmi szolidaritást. Elszaporodott hangadói, sőt a közkatonái is Bill Gates-re  és a mai kapitalista dzsungel egyéb, csodafigurának kikiáltott ragadozóira esküsznek. Tombol közöttük a karrierizmus és inkább ez, valamint a neo-nak becézett kapitalizmus silány magasztalása lelkesíti őket, nem pedig a nagy társadalmi célokért folytatott következetes küzdelem.

 

Ha időnként egy-egy kisebb vagy nagyobb csoportja fellázad is a vérforraló intézkedések ellen, s ha esetenként sikerül ezt vagy azt az ütést elhárítania, megmozdulása hamar lehanyatlik, és folytatás nélkül elenyészik.

 

Márpedig a múltban, immár kétszáz év óta az értelmiségnek és ifjúság csoportjainak jó része élenjárt a mindenkori kiszipolyozó és igazságtalan rend bírálatában. Mi több, kidolgozója és hirdetője, küzdője és oszlopa volt egy új, igazságos és emberi rendnek. Volt társadalmi jövőképe. Nemcsak a meglévő rossz ellen szállt síkra, hanem egyben egy jobb, tisztább és nemesebb világot is fölrajzolt és szárnyat bontott érte.

 

Sok keserű igazság van abban, hogy az értelmiség és az ifjúság mai eltévelyedése, sőt társadalmi érzéketlensége azért olyan nagyméretű, sőt példátlan, mert nincs jövőképe. A munkásokkal együtt elveszítette a társadalmi perspektívát, amely pedig egyedül termékenyíti meg és bontakoztatja ki a valós és széles mozgalmakat. Enélkül egyetlen megmozdulás sem képes túllépni a tiltakozás, az ellenkezés és a szembefordulás végeredményben negatív határain. Valószínűleg ez magyarázza több ilyen mai mozgalom viszonylagos elszigeteltségét, valamint gyakran robbanékony, de szalmalángnak bizonyult, hamar lehanyatló jellegét. Némelyek úgy fogalmaznák ezt, hogy egyedi és kérészéletű akciókra szorítkozik.

 

Jól ismerjük a távlatok elvesztésének okait. Valamikor a jövő új társadalmának képe elérhető, megvalósítható tervnek tűnt és sokaknak – valamelyes határon belül – annak bizonyult. A vereségek sora sem törte meg. Csupán átmenetileg elhomályosította, és az érte folyó harcot egy ideig föltartóztatta.

 

Ám a Szovjetunióban végül testet öltött jövőkép eltorzult és hamisnak bizonyult. Olyan délibábnak, amely mögött fájdalmas valóság húzódott, és amely még azokat a pártokat, mozgalmakat és embereket is visszariasztotta egy jobb jövőről való álmodozástól és tervezgetéstől, akik és amelyek pedig nem hittek ennek az ígéretnek. A börtönné vált Szovjetunió fölbomlása, amely egy ideig új reményekkel töltötte el a világot, hamarosan a remények összeomlásának, egy új kapitalista oligarchia martalékának a földje lett. A társadalmi perspektívák általános elvesztésének az okozója. Az elárult és sértett ígéretek földjéből a perspektívák elvesztésének kiindulópontja.

 

A reményvesztés még a világ szakszervezeteit is megmételyezte. A munkások és alkalmazottak bátor és kemény védelmező mozgalmai is beálltak annak az elurasodott szakszervezeti gépezetnek a sorába, amely eddig is a fönnálló rend ütött-kopott, léket kapott hajójának a foltozásával foglalkozott. A bátor és harcos ellenzékből az álarcot öltött kapitalizmus partnereivé szegődtek.

 

De nem lenne helyes ennek a végső győzelméről szólni. A teljes kép nem ilyen borúlátó, nem ilyen végzetes.  Hiszen az emberiséget fenyegető rendszer támadása mindinkább kihívja maga ellen a keservesen tengődő milliók szembefordulását. Ma már mindenütt ellenállást és küzdelmet kezdeményeztek leginkább az eddig kloroformmal elkábított fiatalok. Legalábbis egy részük. S ha most a tanúi sőt nem egy esetben a résztvevői vagyunk egy újjáéledőben lévő, lassan-lassan kibontakozó mozgalomnak, lehetetlen nem látnunk, hogy ez a védekezés mennyire híján van a távolabbi gazdasági-társadalmi célkitűzéseknek, vagy akárcsak egy merészebb, ilyen irányú hangvételnek. Mennyire csak a mindennapok foglalkoztatják. A nem eléggé üdvözlendő megmozdulások általában csak arra szorítkoznak, hogy ellenállásra hívják és mozgósítsák a megsértett és megtámadott milliókat. Megpróbálják visszaverni a kezdeményezést kezében tartó ellenség offenzíváját. Bármennyire örvendetes, sőt hasznos, mi több szükséges ez a magatartás, már eddig sem bizonyult elegendőnek. E megmozdulásokban nincs jövőkép. Hiányzik a távlat.

 

Sajnos sokan vannak, akik megelégszenek azzal a több esetben szegényes és hiányos, sőt lejáratott jövőképpel, amit az eltorzított és letűnt Szovjetunió példája nyújt számukra. Különösen jól kivehető ez a jövendő gazdasági berendezkedését illető elgondolásaikban. Ha egyáltalán gondolnak ilyesmire. Például: ha igaz is az, hogy az államosítások ellen támadó neoliberális hullámot valóban vissza kell fogni és feltartóztatni, nem lehet csupán csak egyszerűen visszaállítni a múlt államosításait. Meg kell azokat haladni, s a Keleten, Nyugaton egyaránt csődtömeggé vált, súlyos társadalmi teherré torzult, a tönk szélére keveredett, a dolgozó milliókat kisemmiző és kiszorító államosításokat túl kell szárnyalni.

 

Nem lehet célként megjelölni a már csődöt mondott társadalmi-gazdasági berendezkedést.  Az 1956-ban éppen ellene föllépett nagy tömegmozgalom példával szolgál nemcsak a Moszkva által sugallt, sőt kényszeritett és onnan másolt világ ellen, hanem utat mutat a kapitalista – legyen ez un. ortodox, vagy neo – gyötrelmektől való szabadulásnak is. Akár karvalynak nevezzük, akár nem. Akkor 56-ban a gyakorlatban megvalósítottuk, amit fönnhangon is hirdettünk, hogy „földet, gyárat vissza nem adunk”.

 

S most lépjünk kissé tovább. Mert ezen túlmenően, talán kissé ismétlésként is csak röviden szeretnénk rámutatni 1956 néhány olyan útmutatására, amely a mai ún. neoliberális roham ellen egy új, jobb, igazságos, mi több elérhető és megvalósítható társadalmat ígér. És ami ugyanakkor meghaladta az ún. szovjet rendszert, és az ellene folytatott mindennapi harcból nőtt ki.

 

Mindenekelőtt, 56-ban itt volt a tanácsok és a bizottságok már említett rendszere, amely kezébe vette a gazdasági gépezetet és javakat. Ennek birtokában azzal az igénnyel és tényleges gyakorlattal lépett föl, hogy irányítsa azok működését. Az egyik mai nagy feladatnak azt tartom, hogy tanulmányozzuk őket és mondanivalójukat. Mégpedig főleg az elsőrendű dokumentumokon keresztül, nem pedig a félremagyarázó szövegek alapján.

 

De már most számot kell vetnünk azzal a döntő tanulsággal, hogy ilyen valóságos tanácsokat nem lehet erővel a társadalom testére húzni, azaz kívülről és felülről a munkások és alkalmazottak nyakába varrni. Hiteles és élő tanácsok csakis a dolgozó ezrek-tízezrek saját alkotásai lehetnek, ha  öntevékeny mozgalmaikban születnek.  Ezért minden olyan kísérlet már a múltban is halálra volt ítélve, amely egy-egy politikai csoportosulás, vagy értelmiségi együttes ilyen, ún. tanácsok létrehozására kiadta a jelszót, de elszigetelt maradt a dolgozók valóságos, mindennapi küzdelmeitől. Kizárólag egy ilyen, valódi talajon gyökerezett, de nem odaragadt küzdelem hozhatja létre a tanácsokat és a népi bizottságokat, mint a saját mozgalmát és annak szerveit.

 

Ismét mások azon mesterkednek, hogy a kapitalista urakkal közösködve felülről hozzanak létre un. munkás-önkormányzatokat az üzemekben. Ilyennek nagy divatja volt egy időben, de ma úgy tűnik, hogy a rideg realitások kivégezték az efféle próbálkozásokat. Mert persze ezek semmit sem kormányoztak, magukat a legkevésbé, a világot pedig még ennyire sem. Rá kell jönni ezek megtévesztő és az érte hangoskodó elbolondítását célzó voltára. Nem véletlen, hogy maguk a hatalmasok mennyire igyekeztek a létrehozásukra.

 

Ha viszont sikerülni fog nemcsak bevinni a munkások és alkalmazottak, az ifjúság tömegeibe a neo-nak nevezett régi rend elleni társadalmi harc szükségességét – a saját tapasztalataikon és ellenállásukon keresztül! -, ha erre alapozva készek harcba lépni, minden bizonnyal megteremtik a saját bizottságaik és tanácsaik hálózatát. Enélkül a legjobb esetben elszigetelt marad mindenféle mozgósítás, avagy – a legrosszabb esetben – csak falrahányt borsó marad. Hacsak nem éppen az emberek megtévesztését célozza.

 

Ám egy reményteljes, nagyobb kibontakozás csak akkor lehetséges, s ez szintén 56 hagyománya -, ha egy kézzelfogható és tényleges gazdasági és politikai demokrácia megteremtéséért szállunk síkra, s ezt világosan és konkrétan megfogalmazzuk. Mind a vállalatokban, a munkahelyeken, mind pedig országosan.

 

Az 56-ban újjászületett pártok egy ilyen hálózat és rendszer mellett jöttek létre, ebben működtek, s ebben helyezkedtek el. Ma azonban még azok a pártok is az ún. neo-kapitalista, vagy neo-liberális gazdasági-társadalmi szerkezetet képviselik – el sem képzelnek másfélét! -, amelyek pedig szavakban a társadalmi igazságosságról és haladásról prédikálnak. Addig, amíg határozottan le nem teszik a garast a társadalom és a gazdaság gyökeres átalakítása mellett, még a neo-liberalizmust elítélő szavaikat sem lehet készpénzként elfogadni. Legföljebb átmeneti útitársak lehetnek, amikor egy társadalmi és politikai feszültség jelentkezése erre kényszeríti őket. – A jövő arrafelé mutat, hogy minden bizonnyal létrejönnek majd olyan pártok, amelyek helyet verekednek ki maguknak a kialakuló mozgalmakban.

 

De mindenekelőtt a társadalom nagyfokú öntevékenységére van szükség, mint amely megteremtette a mi ötvenhatunkat is, és amely majd magára veszi, kifejezésre juttatja és jellemzi az új, emberi társadalomért vívott annyira szükséges küzdelem célját és mikéntjét.

 

------

 

Nem lehet elégszer ismételni, hogy a jövő óhajtott társadalma csak a maiból jöhet létre, a már meglévő helyesnek bizonyult, a társadalom többségének jobb létét célzó vívmányok és juttatások alapján. Ahogy 56-ban is történt. Ez pedig, bármennyire akarjuk a rossz azonnali eltűnését és a jó haladéktalan megteremtését, - most egy védelmi küzdelmet igényel. Ez egyúttal halaszthatatlanul kívánatos, hiszen az ellenség általános támadást folytat. De a védelem az egyetlen lehetséges küzdelem, mert a szembeálló fél sokkal erősebb, s mert nem lehet fejjel a falnak rohanni. A mi esetleges, sőt valószínű támadó fellépésünk ilyen sorozatok, s aztán az offenzívánk is csak ebből a védelmi harcból indulhat ki, abból nőhet nagyobbá, majd ellenállhatatlanná. Mert ne feledjük 56 intelmét: a védelmi harc célja és értelme is egy új társadalom megteremtését írja elő, győzelme azt igényli. Egy jövőkép nélkül bukásra, vagy legalábbis meghátrálásra kényszerül.

 

A reményteljes védelmi küzdelemnek három elemi feltételét látom. Mindegyik jellemezte az ötvenhatosok harcát, mint minden megelőző, sikeresen kibontakozó történelmi küzdelmet.

 

Az első, hogy világosan, azaz nyíltan és közérthetően meg kell határoznia a védekezés céljait és tennivalóit. Úgyhogy kifejezzék, megfogalmazzák a szegénységre ítélt százezrek kimondott vagy kimondatlan érzéseit és vágyait, meghirdessék az atomizált és megbéklyózott társadalom húsbavágó igényeit.

 

A második feltétel szinte magától értetődően következik ebből. Nevezetesen, hogy minél szélesebbre tárjuk azt a kaput, amelyen betódulhatnak mindazok, akik harcba kívánnak szállni ezekért a célokért. Hogy, minél szélesebbre nyissuk ezt a kaput valamennyi lehetséges és őszinte szövetséges előtt.

 

S a harmadik elengedhetetlen követelmény már az imént hangsúlyozott kívánalom, hogy ne ragadjunk le a közvetlen és azonnali tennivalók talajára. Hogy, összekössük a helyi és időleges szándékokat az általános, széles vonatkozású és tartósabb igényekkel.

 

Végezetül hadd említsem meg, hogy a küzdelmet egy pillanatra sem lehet csupáncsak egyetlen országra korlátozni. Nehogy megismétlődjék, ami 1956 óriási fogyatékossága volt, hogy végzetesen egyedül maradt. Bármennyire körülfogta a világ népeinek rokonszenve, végül is egyedül vívta meg az így aztán vereségre ítélt küzdelmét. Azt az utat kell követnünk, amelyet már megkezdtek a neo-liberális támadás ellen föllépő és harcot kezdeményező fiatalok. Nemzetközileg fogjunk össze. De ne elégedjünk meg az egyszeri akciók, ad hoc és időleges együttműködésével. Tartós és szilárd szövetség kimunkálása és megvalósítása szükséges.

 

2007 október