Dr. Simó Endre előadása a portugál embermentő diplomatákról szóló budapesti kiállítás megnyitásán, 2009. június 10-én

     Jó napot kívánok Hölgyeim és Uraim! Köszönjük, hogy eljöttek erre a dokumentum-kiállításra, melyet Portugália nemzeti ünnepén rendez Portugália budapesti Nagykövetsége és a Zsidó Múzeum közösen. Június 10-ke a Portugál Köztársaság kikiáltásának évfordulója, Luís de Camoes halálának napja, és a Portugál Közösségek ünnepe. Köszönjük, hogy jelenlétükkel megtisztelik annak a két portugál diplomatának az emlékét, aki 1944-ben, Magyarország náci megszállása és a nyilaskeresztesek rémuralma alatt több mint ezer magyar életét mentette meg.

     Carlos de Almeida Afonseca de Sampaio Garrido rendkívüli és meghatalmazott követként 1939 júliusa és 1944 júniusa között teljesített diplomáciai szolgálatot Budapesten. Bernbe  történt áthelyezése után Alberto Carlos de Lis-Teixeira Branquinho ügyvivő vette át Portugália budapesti követségének irányítását, és 1944 októberéig vezette. Nekik köszönhették életüket a legismertebb személyiségek közül Weissék, a későbbi híres amerikai színésznő, Zsazsa Gábor családja, Szász Pál iparos, Pajzs Elemér újságíró, Tillemann Ágnes, aki Tom Lantos amerikai képviselő felesége volt, Grossmann Éva színésznő, Dobzenski Mária grófnő, Wertheimstein Anna (Rotschild báró sógornője), a Zwack család, Chorin és Kornfeld báró, Weidlinger Imre, Kelemen András, Böszörményi István, és rajtuk kívül még nagyon sokan mások. Elsősorban zsidók, de nem csak zsidók.  Sampaio Garrido és Carlos Branquinho a II. világháborúban semleges államok budapesti diplomáciai misszióinak összehangolt tevékenységéből vette ki a részét. Mindenekelőtt a svájci, a svéd, a spanyol és a vatikáni misszióval működött együtt az embermentésben. Ezek az államok közvetlen segítséget nyújtottak az amerikai Háborús Menekültügyi Központnak (War Refugee Board) és a Komoly Ottó vezette Vaada Zsidó Bizottságnak a németek által megszállt országok zsidóinak megmentéséhez a deportálás elől. A két diplomata erőt merített Raoul Wallenberg, Carl Lutz, Angelo Rota, Monsignor Gennaro Verolino, Ángel Sanz Briz, Giorgio Perlasca, Danilsson svéd nagykövet hősies humanizmusából, és tette, amit a salazari hatalmi rendszer megengedett nekik. Talán annál is többet.

     Kutatásaim alapján, melyekhez kiváló segítséget nyújtottak Bán Éva magyar történész és Maria Isabel Fevereiro, a portugál Diplomácia-Történeti Archívum igazgatójának feltárt dokumentumai, felelősséggel állíthatom, hogy Sampaio Garrido és Carlos Branquinho nem csak a magyar politikai rendőrséggel és a Gestapóval vívott kemény csatákat a befogadottak életéért és kimenekítéséért Magyarországról, hanem hazájuk politikai vezetésével is, mely sorozatos akadályokat gördített a menlevelek kiadásának, és a kimenekítések útjába. Salazar Portugáliájának semlegessége nem jelentett a náci-fasizmussal szembeni ideológiai és politikai semlegességet. Bizonyítja ezt az 1940. április 23-i instrukció, amely szerint – idézem – „nem adható ki vízum zsidók útlevelébe a külügyminisztérium előzetes engedélye nélkül”. Az 1940. június 14-i  23-ik körlevél egyenesen azt rendeli el, hogy a vízumkérelmeket közvetlenül a politikai rendőrségnek, nevezetesen a PVDE-nek kell eljuttatni a külügyminisztérium helyett, és a külügyminisztérium csak kivételes esetekben dönthet vízumkiadásról.

      A budapesti portugál követség és a lisszaboni szervek közti táviratváltások megerősítik, hogy a két diplomata inkább elmarasztalásban, bírálatban és megrovásban részesült embermentő tevékenységéért, mintsem bíztatásban és bátorításban. A menleveleket olykor saját szakállukra adták ki, és személyes kapcsolataikat is kénytelenek voltak igénybe venni Lisszabonban, hogy mentsék a menthetőt, és őket magukat se vonják felelősségre humanitárius lépéseikért. Egyidejűleg a Gestapóval és a nyilas politikai rendőrséggel is sorozatos erőpróbákra kényszerültek. Példa rá az 1944. április 28-án történt eset, amikor gestapósok és nyilasok hatoltak be a tahi menedékhelyre, a diplomáciailag védett házból elhurcolták az oda menekülteket, és magát Sampaio Garridót is magukkal vitték, mert a behatolóknak ellenállt. Garridót később elengedték ugyan, de ő nem érte be visszanyert szabadságával, hanem a védenceiért is kiállt, és kiharcolta, hogy szabadon engedjék őket.

    A két embermentő portugál diplomata vélhetően csak azért kerülhette el a szembeszegülés vádját a politikai vezetéssel, és úszhatta meg, nehogy Portugália bordeauxi főkonzuljának, Aristides de Sousa Mendesnek a sorsára jusson, azaz felmentsék őket a tisztségükből, és meghurcolják őket, mert 1944-ben már világos volt, hogy a hitleri harmadik birodalom elvesztette a háborút. A néhány évvel azelőtt még náci karlendítéssel köszönő Salazar kénytelen volt alkalmazkodni az új körülményekhez, és fokozatosan kiegyezett a győztesekkel a „reálpolitika” jegyében. Anglia már 1941-ben nyomást gyakorolt Salazarra, hogy biztosítson katonai támaszpontot a szövetségeseknek az Azori-szigeteken. Ezt az igényt sokáig nem teljesítették, és csak a sztálingrádi csata kimenetelének hatására egyeztek bele abba, hogy a szövetségesek támaszpontként használhassák a lajesi bázist, Terceira-szigeten. Göbbels 1943 novemberben sajnálattal állapította meg, hogy megrendült Salazar bizalma a tengelyhatalmak győzelmében. A portugál kormány a szövetségesek nyomására, és Roosevelt elnök közbenjárására lazított a menekültekkel szembeni korlátozásokon is. Lisszabon hozzájárult ahhoz, hogy – ha korlátozott létszámban is – beengedjen az országba zsidó menekülteket, és megengedte, hogy három hónapig ott tartózkodjanak, mielőtt tovább utaznának harmadik országokba. Az úgynevezett „Roosevelt transzport” keretében többek között portugál menlevelekkel menekült meg számos magyar zsidó Svájcon keresztül.

    Ebben a megváltozott világpolitikai helyzetben Salazar arra törekedett, hogy átmentse az Új Államot és gyarmati rendszerét a II. világháború utánra. Mint tudjuk, törekvése sikerrel járt, hiszen a portugál fasiszta rezsim 1974-ig, a portugál gyarmatbirodalom pedig 1975-ig fennmaradhatott.

    Ma egyre kevesebben élnek azok közül, akiket ez a két nagyszerű ember megmentett. Maguk az embermentők sincsenek már köztünk. Így hát az emlékezés ránk, élőkre hárul. Magyarként erkölcsi kötelességemnek tartottam, hogy emléktábla hirdesse humanitárius tettüket a Duna Corsón, ott, ahol az egykori Ritz szálló állt, benne a portugál követséggel. Fontosnak tartom, hiszen a két ország és a két nép baráti viszonyát erősíti, hogy a Magyar Köztársaság elnöke 1995-ben posztumusz kitüntetésben részesítette őket.

    Mégis úgy gondolom, hogy az emlékezésnek akkor van értelme, ha üzenetet hordoz a jelen számára. A két embermentő emléke akkor él tovább, ha hősiességüket egy emberségesebb jövő felé mutató iránytűként fogjuk fel.

    Aristides de Sousa Mendes, Portugália bordeauxi főkonzulja, aki 1940-ben egymaga több ezer életet mentett meg úgy, hogy semmibe vette a központ utasításait, és önhatalmúlag naponta átlagosan 350 vízumot állított ki, azt mondta bíráinak, amikor Lisszabonban felelősségre vonták tetteiért, hogy „A lelkiismereti szabadság nem lehet pillanatnyi érdek kérdése, az emberiesség pedig nem ismer faji és nemzeti határt”. Lehet, hogy a két budapesti portugál diplomata nem merészkedett odáig, hogy olyan nyíltan szembeszegüljön a salazari politikával, mint Aristides de Sousa Mendes tette, ahhoz azonban semmi kétség sem férhet, hogy az embermentésben hasonló szellemiség vezérelte őket is, mint meghurcolt társukat.   

    Hősies helytállásával ez a három bátor férfi egy emberhez méltóbb világ útját egyengette. Kiállásuk az életért, a fajüldözés ellen négy évre rá nemzetközi törvénnyé vált, és a világ az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozataként ismerhette meg. Ez az 1948-ból származó Nyilatkozat így kezdődik: „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek”. A Nyilatkozatot Portugália is aláírta ugyan, de Sousa Mendest 1974-ig mégsem rehabilitálták. Az Április 25-i piros szegfűs forradalomnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a főkonzult felmentsék embermentő „bűnei” alól, és igazságot szolgáltassanak neki, posztumusz.

    Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának megszületése óta 61 év telt el, és az idő múlásával egyre kevesebb szó esik róla. José Saramago, Luzitánia Nobel-díjas írója szerint azért, mert nem teljesülnek a benne foglaltak. Az okot Saramago abban látja, hogy nem érvényesül a társadalmi igazságosság, ahogyan ő nevezi „a gyalogos igazsága”, márpedig „e nélkül az igazság nélkül elenyészik a létezéshez való jog minden emberi lényre kiterjedő morális parancsolata”.  – Súlyos szavak, ha arra gondolunk, mi szülte a fasizmust, mi idézte elő a Holokausztot, a Soát. „Az Emberi Jogok Egyetemes Törvénye egyetlen vessző megváltoztatása nélkül helyettesíthetné a világ minden politikai pártjának programját az elvek helyessége, a célok tisztasága tekintetében” – írja José Saramago.

    Ma, Portugália Napján, amikor fejet hajtunk Carlos de Almeida Afonseca de Sampaio Garrido és Alberto Carlos de Lis-Teixeira Branquinho emléke előtt, elkötelezettségünket fejezzük ki az egyetemes emberi jogok, és a legfőbb érték, az élethez való jog iránt. Minden körülmények között, minden ideológiai megfontolástól és politikai érdektől mentesen.

    Köszönjük Portugália, hogy megajándékoztad Magyarországot két nagyszerű fiaddal, aki a történelem legsötétebb pillanataiban is képes volt helytállni, embernek maradni, és ezzel segíteni egy új etikai alapokra épülő világ megszületésében.

    Hölgyeim és Uraim, köszönöm a figyelmüket, és meghívom Önöket a két portugál diplomata emlékének szentelt kiállítás megtekintésére.

-.-