Alább közreadjuk Gazsó Ferenc szociológus professzor legújabb téziseit a magyar társadalom állapotáról és a rendszer kiigazításának szükségességéről. Mint ismeretes, a Magyar Szociális Fórum - Szociális Kerekasztal egyetértő támogatásáról biztosította Gazsó Ferenc rendszerkorrekciós téziseit, melyeket ezen a honlapon "Gazsó Ferenc a társadalompolitika radikális megváltoztatásának szükségességéről" címmel ismertettünk 2007. február 13-án.

 

Merre tart az ország?

 

 

Magyarországnak az újglobalista világfolyamat keretei közé illeszkedő történelmi átalakulásáról immár könyvtárnyi méretű irodalom halmozódott fel. A társadalom minden szféráját átható, mélyreható változásokról összegező szándékú írások is szép számmal születtek. Az értékelő vélemények szembetűnően divergálnak. Jellemző azonban, hogy a társadalmi átalakulást egészében pozitívan értékelők által megrajzolt kép is szerfölött ellentmondásos.

 

A rendszerváltozás egész folyamatának meghatározó jellegzetessége a külső globalizációs hatás dominanciája, ami egyúttal az egész átalakulást a szervetlen változások közé helyezte. A folyamatot vezérlő neoliberális elvek és megfontolások ugyanis kizárták a tulajdonszerkezet és a gazdaság organikus átalakulásának lehetőségét. A privatizáció, dereguláció és liberalizáció hármas jelszavát realizáló gazdaság- és társadalompolitika óriási gőzhengerként zúzta szét az országban kialakult gazdasági szerkezeteket és a felhalmozódott erőforrások jó részét. Az ország erőltetett radikális váltás, a sokkterápia drámai gazdasági hanyatlással párosult. A nemzeti jövedelem mintegy 23 százalékkal, az agrártermelés pedig közel 50 százalékkal csökkent.

 

Figyelmen kívül maradt, hogy a nyolcvanas években hazánkban már jelentős kvázi-piacgazdaság működött, és a nemzeti jövedelem mintegy harmadát a magángazdaság állította elő. A közép- és kisvállalatok pedig egyedülállóan jelentős arányt képviseltek a vállalati struktúrában. Kiemelendő, hogy az említett vállalati kategória a nyugati országok gazdaságában ma is kardinális szerepet tölt be. Hazánkban azonban a rendszerváltozás nem hozott emelkedést a kis- és középvállalkozások számára. Helyzetüket a stagnálás, a bizonytalanság, az alacsony jövedelemtermelő-képesség jellemzi. További elem, hogy hazánkban már a rendszerváltozás előtt megjelentek a multinacionális befektetők is (pl. General Motors, General Electric). Ezek az előzmények igen kedvező feltételeket biztosíthattak volna egy olyan organikus átalakulásnak, amely lépésről-lépésre, drámai megrázkódtatások nélkül, fokozatosan alakítja át az ország gazdasági rendszerét.

 

Ezt az alternatívát azonban az uralkodó neoliberális felfogás elutasította, elkerülhetetlennek, sőt egyedül célravezetőnek minősítve a gyors privatizációt, deregulációt és liberalizációt. A neoliberális recept radikális piac- és árliberalizációt, azonnali privatizációt és a társadalmi újratermelés minden szférájára kiterjedő piacelvű működésmód gyors kialakítását írta elő. Ezt a felfogást az országot irányító politikai osztály igyekezett maradéktalanul érvényesíteni a gazdaság- és társadalompolitikában.

 

A sietség, a gyors liberalizáció, dereguláció és privatizáció önmagában vett értékké vált. Az államot alkalmatlan tulajdonossá és a gazdaság racionális működését akadályozó gépezetté nyilvánították. Holott éppen az államnak kellett volna meghatározó szerepet betöltenie az ország érdeket a lehető legnagyobb mértékben érvényesítő átalakításban.

 

Nem igazolható tehát az a sokat hangoztatott neoliberális tézis, hogy hazánkban a követett útnak tulajdonképpen nem volt alternatívája. Ezzel szemben tényként fogadhatjuk el, hogy az államszocializmusban kiépült kvázi-piacgazdaság megfelelő alapot adott volna ahhoz, hogy a kapitalista piacgazdaság kiépítését célzó vám- és árliberalizációt vagy a privatizációt fokozatosan hajtsuk végre, következésképp egy ideig az állami, a magán és az ún. vegyes gazdaságot egybehangoltan működtessük. Miként azt a térségben például Szlovénia tette, ahol az ezredfordulóig alig privatizálták a nagyvállalatokat és a bankokat, s mindezt csak akkor tették, amikor az Európai Unió felvételi követelményeihez kellett igazodniuk. Szlovénia ezen az úton haladva a térség alighanem leginkább sikeres rendszer-átalakítását hajtotta végre.

 

Magyarország ugyanakkor arra törekedett, hogy hazánkban a neoliberális paradigma modellértékűen valósuljon meg. Ennek megfelelően a hazai politikai osztály fetisizálta a magántulajdont, a piaci önszabályozást tökéletesnek és mindenhatónak tekintette, az állam gyengítésére törekedett, és az újratermelés minden szférájában a mindenre kiterjedő verseny és piacosítás feltételeinek kialakítására törekedett. A hatalmat birtokló politikai csoportok a globalizációt olyképpen szemlélték, hogy a multinacionális vállalatok és a bankok uralma szükségképpen felfelé ívelő pályára állítja az országot, garantálva a történetileg kialakult félperifériás helyzet meghaladását és az általános felzárkózást a fejlett országokhoz. Gyökeret eresztett az az illúzió, hogy a globális tőkeérdekek optimális érvényesülése szervesen egybekapcsolódik az ország gazdasági emelkedésével és az életminőség javulásával. A döntéshozók megfeledkeztek arról, hogy a globális pénzuralmi rendszer működését a társadalmi polarizáció, tömeges munkanélküliség, a társadalmi integrációból kiszorulók növekvő száma és a nemzeti jövedelmi különbségek felduzzadása kíséri. A gazdag és szegény országok közötti nemzeti jövedelmi különbség például a hetvenes években mért 13:1 arányhoz képest mostanra 20:1 arányra duzzadt.

 

Ma már egyértelmű, hogy az oligopol tőkehatalom érdektörekvéseinek dominanciáját érvényesítő rendszerváltozás nem állította az országot olyan emelkedő pályára, amely garantáltan biztosítaná az ország felzárkózását, a gazdaság növekvő teljesítőképességét és főként egy olyan folyamat kibontakozását, amelyben a növekvő társadalmi erőforrások az emberek szociális emelkedésével, az életminőség általános javulásával, a szociális biztonság rendszereinek kiépülésével és hatékony működésével, továbbá az olyan nagyra becsült értékek realizálódásával kapcsolódnának egybe, mint a szociális biztonság, az egyenlőtlenség korlátozása, a társadalmi igazságosság és a participatív, tehát az elituralom társadalmi kontrollját is érvényesítő hatalmi-uralmi működésmód kialakulása.

 

A társadalomkutatás egyre inkább jelezte, hogy a rendszerváltozás folyamata hazánkban negatív fejlemények sokaságával kapcsolódik egybe. Az elmúlt két évtizedben lezajlott átalakulás olyan berendezkedést eredményezett, amelyben a domináns tőkeérdek minden más érdeket maga alá gyűrt. Az országban mélyreható társadalmi megosztottság alakult ki, hatalmas tömeg sodródott ki a társadalmi integrációból. A foglalkoztatottság beszűkült, a munkaképes népesség alig több mint fele tudott megkapaszkodni a munkaerőpiacon.

 

Az országban dominánsan multinacionális karakterű tőkegazdaság alakult ki, a profittranszfer sokszorosa a tőkebeáramlásnak. A megtermelt tőkehozadék túlnyomó része kiáramlik. A globális tőke – túlsúlyos erőpozíciója és a hazai uralkodó elit kiszolgáló magatartása következtében – jórészt mentesül a közteherviseléstől, sokféle beruházási és más támogatást élvez. Megkaparintja a közbeszerzési erőforrások nagy részét, tehát az állami költségvetést is megcsapolja.

 

Az országban kialakult kettős gazdaság másik eleme, tehát a hazai tulajdonú gazdaság gyenge jövedelemtermelő-képességgel, krónikus erőforráshiánnyal, szűkös piaci mozgástérrel, bizonytalan versenyképességgel jellemezhető. Ugyanakkor a foglalkoztatásban ennek a gazdasági szegmensnek lenne meghatározó szerepe.

 

Végeredményben a rendszerváltozás második évtizedének végén az országban kialakult új kapitalista berendezkedés mélyreható és a társadalom szinte minden szféráját átható krízishelyzetét konstatálhatjuk. Nem csupán a nagyra duzzadt államháztartási hiányról, vagy a humán erőforrást fenntartó és újratermelő rendszerek teljesítőképességének megroppanásáról, a gettósodott települések, a társadalmi zárványok sokaságának kialakulásáról van szó. A lényeg az, hogy maga a neoliberális elvekre épülő világparadigma egésze megrendült. Az oligopol pénzuralmi rendszer egészét megrengető válság bontakozott ki. A válság egyértelművé teszi, hogy a piac mindent megoldó, általános reguláló szerepére vonatkozó tézis kiáltóan ellentmond az empirikus történéseknek. Egyértelművé vált: a pénzpiaci dominanciára épülő gazdasági folyamat valójában dezintegrált, anarchikus jellemzőkkel terhelt, nem léteznek olyan reguláló mechanizmusok, amelyek feltartóztatnák, vagy pláne meggátolnák a válságot generáló folyamatok elszabadulását. E fejlemények egyértelműen cáfolják a reguláló állam feleslegessé, sőt kártékonnyá válásának neoliberális tézisét. A mostani válság egyik jellegzetessége éppen az, hogy teljességgel kezelhetetlen az állam erőteljes beavatkozása nélkül. Hazánkban azonban az állam vészesen meggyengült, teljességgel erőforrás-hiányos, nem rendelkezik azokkal az eszközökkel és feltételekkel, amelyek a társadalmi reguláció szempontjából nélkülözhetetlenek volnának. Mindez úgy összegezhető, hogy a pénzügyi-gazdasági válság valójában az újglobalista szerkezet csődjét reprezentálja. Ez egyértelművé teszi az elmúlt évtizedekben uralkodó neoliberális szemlélet és gyakorlat teljes relevanciavesztését, a nálunk is mindmáig meghatározó neoliberális gazdaság- és társadalompolitika csődjét. Újragondolandó a rendkívül meggyengített állam regenerálásnak szerteágazó feladatrendszere, a közteherviselés és redisztribúció szerkezete és célrendszere, főként pedig az, hogy milyen korrekciókra van szükség a rendszer egészének működésében és kitüntetetten a gazdaság- és társadalompolitikában. Számot kell vetni azzal is, hogy hazánkban a globális tőkeuralmi rendszer válsága milyen specifikumokkal jelentkezhet. Miután a neoliberális paradigma korlátlanul érvényesült, és az állam vészesen meggyengült, az országérdek egyfelől képviselet nélkül maradt, másrészt minimálisra zsugorodtak a mobilizálható erőforrások: köztulajdon alig létezik, a humán erőforrások meggyengültek, a társadalmat pedig cél- és értékorientációs zavar jellemzi. A politikai osztály elvesztette a közbizalmat, a társadalom polarizálódott, s mindez mérhetetlenül megnehezíti, hogy az ország megbirkózzon a globális válság drasztikus pusztító hatásaival.

 

Merre tartsunk?

 

Az országban kialakult és egyre inkább terebélyesedő krízishelyzet, továbbá a növekvő társadalmi kiábrándultság és elégedetlenség elkerülhetetlenné teszi az elmúlt két évtizedben domináns politikai irányvonal felülvizsgálatát és korrekcióját. A változtatás igénye – úgy tűnik – általánosan felmerült, a politikai aktorok minden csoportja a reformok szükségességét emlegeti. A kérdés csupán az, hogy miféle reformokról van szó. A változtatások tartalmát illetően a közvélemény befolyásolásának szándékával változatlanul a neoliberális elképzelés jelenik meg. Az alaptézis a következő: a nagyra duzzadt államháztartási hiányt és a pénzügyi-gazdasági világválság hatásait olyan program keretei között kell minimalizálni, amely az állam társadalmi szerepvállalásának további szerepcsökkenésével, a közszolgálati intézmények piacosításával, illetve privatizálásával, az intézményes szolidaritás lehető legnagyobb mérvű szűkítésével és az öngondoskodás radikális kiterjesztésével kapcsolódik egybe. Olyan reformról van tehát szó, amelynek keretei között az állam tovább eszköztelenedik, a redisztribúció zsugorodik, miközben a társadalmi újratermelés minden szférájában – ide értve az oktatás bizonyos területeit és főként az egészségügyi ellátást – a piaci működésmód, illetve a tőkealapú működés válik uralkodóvá. A hazai neoliberálisok változatlanul azt állítják, hogy nincs más alternatíva, mint a neoliberális recept konzekvens realizálása. A problémák gyökerét abban látják, hogy a jóléti állam maradványai felemésztik a gazdasági verseny erőforrásait. E felfogás szerint a gazdaság dinamizálása és a versenyképesség fenntartása csak akkor biztosítható, ha konzekvensen érvényesül a piaci logika és egyetemessé válik a tőkelogikának megfelelő működésmód az újratermelés minden szférájában. A neoliberális kínálat tehát egyértelmű. Nagy kérdés azonban, hogy a növekvő társadalmi ellenállás közepette ezt a neoliberális elképzelést sikerül-e a társadalomra kényszeríteni. Egy ilyen program ugyanis növekvő társadalmi egyenlőtlenséget, a domináns érdekcsoportok partikuláris törekvéseinek minden eddigit felülmúló érvényesülését, társadalmi instabilitást, a tűrőképesség fenntartásának permanens nehézségeit, a humán erőforrást újratermelő rendszerek teljesítményének további hanyatlását, egyszóval társadalmi felzárkózás helyett stagnálást, krízishelyzeteket, megrekedést eredményezne. Könnyen lehet, hogy a kibontakozó szociális válság társadalmi káosz kialakulásához vezetne.

 

Az elmondottakból az következik, hogy a magyar társadalom felzárkózó növekedést ígérő pályára állása az elmúlt két évtizedben követett gazdaság- és társadalompolitika korrekcióját, a neoliberális opció elvetését, sőt, a kialakult új kapitalista berendezkedés egész működésmódjának korrekcióját, tehát rendszerkorrekciót igényel. A rendszerkorrekció nevezhető gazdaság- és társadalompolitikai irányváltásnak. Rendszerkorrekcióról és nem reformról van szó, hiszen a reform kifejezés a jelenlegi politikai szóhasználatban a neoliberális paradigma érvényre juttatásának folyamatát jelöli. Holott éppen arról van szó, hogy a társadalmi problémák jó részét ennek a paradigmának az alkalmazása halmozta fel. Sajnálatos, hogy a rendszerkorrekció igényét és tartalmi követelményeit a politikai osztály egyik csoportja sem hangoztatja. Bizonyára azért, mert ezáltal eleve kihívást intézne a globális tőkeuralom birtokosaihoz, s elveszítené a tőkeuralmi rendszer domináns csoportjainak támogatását.

 

Az ország azonban ugróponthoz érkezett. Rendszerkorrekció nélkül nincs esély a kibontakozott és egyre inkább mélyülő társadalmi-gazdasági- szociális krízis meghaladására, a stabilitás megőrzésére és a felhalmozódott problémák kezelésére. A rendszerkorrekció céljait követő gazdaság- és társadalompolitika a következő feladatokra koncentrálhatna:

1.    Alapvető jelentőségű a gazdaság dinamizálása, hiszen e nélkül nincs esély sem a válság megfékezésére, sem pedig arra, hogy a távlatokat tekintve ismét növekedési pályára állhassunk. A gazdaság dinamizálása azonban nem egyenlő azzal, hogy el kell fogadnunk a piac mindenhatóságát, nem létező önszabályozó-képességét, továbbá, hogy a társadalom minden szférájában a piac logikája érvényesüljön. A rendszerkorrekció céljait követő gazdaság- és társadalompolitika nem épülhet tehát sem a tőkeérdekek abszolút primátusának elvére, de nem törekedhet a profitmaximáló gazdaság működésének általános korlátozására sem. Az ilyen politikának egyensúlyra kell törekednie a piaci hajtóerők, valamint az emberi létfeltételek és esélyek között, mégpedig olyképpen, hogy a gazdasági erőforrások gyarapodása az utóbbit szolgálja. Számításba veendő, hogy a globális tőkeuralom érdekérvényesítő-képessége hazánkban rendkívül megnehezíti az állami eszközökkel történő regulációt. Voltaképpen új alkut kellene kötni az országot domináló multinacionális tőkével. Olyan alku megkötésére kellene törekedni, amelynek következtében hazánkban a globális tőke az eddiginél nagyobb hozzájárulást biztosítana az olyan közfeladatok ellátásához, mint a társadalom humán erőforrásainak újratermelése, amiből mellesleg a multinacionális tőke jelenleg rendkívül nagy profithozamot produkál. Miután az anyagi erőforrások nagy részét a multinacionális gazdaság állítja elő, a tőkejövedelmek eddiginél nagyobb mérvű adóztatása nélkül a társadalmi újratermelés bizonyos szféráinak fenntartásához és fejlesztéséhez szükséges erőforrások egyszerűen nem biztosíthatók. Ennek terheit ugyanis nem lehetséges sem az amúgy is túladóztatott hazai gazdaságra, sem pedig a munkavállalókra és fogyasztókra terhelni. A közteherviselést tehát egyetemessé kellene tenni. Ezt az igényt azonban az elmúlt két évtizedben a hatalmi elitcsoportok egyike sem fogalmazta meg, elkerülvén az ütközést vagy kiváltképp a konfrontációt a nemzetközi tőkehatalommal. Olyan problémáról van azonban szó, amivel előbb-utóbb szembe kell nézni, és meg kell kísérelni az ország érdek valaminő érvényesítését a hazánkat jellemző multinacionális tőkegazdaságban.

2.    A hazai újkapitalizmus korrekciója elképzelhetetlen az állam hatékony szerepvállalása nélkül. Elfogadhatatlan tehát a gyenge állam sokat hangoztatott tézise, hiszen a rendszer működésének korrekciója a társdalomban domináns érdekcsoportok ellenállásába ütközik, s a közérdeket éppenséggel velük szemben kellene érvényre juttatni. Ezt a rendkívül bonyolult feladatot, amire ez idáig a politikai osztály egyik csoportja sem vállalkozott, kizárólag az erős, igen nagy társadalmi támogatottságot élvező politikai állam- és közhatalom tudná ellátni. Következésképp nem fogadható el az állam erőforrásainak fokozatos felszámolására vonatkozó jelenleg is gyakorta hangoztatott elképzelés. Éppenséggel arra kellene törekedni, hogy az állam megfelelő erőforrások birtokában realizálhassa a társadalmi újratermelés egészének irányításával és befolyásolásával összefüggő feladatait. Mint ahogy az államnak kellene biztosítania azt is, hogy a társadalomban kiépüljenek és hatékonyan működjenek az emberek számára elérhető erőforrás-gyarapító rendszerek. Ezeket a rendszereket a neoliberális politika elsősorban az ún. öngondoskodásra kívánja alapozni. Ezáltal azonban az igényes oktatás vagy az egészségügyi ellátás a családok vagy egyének anyagi teherviselő-képességének lenne a függvénye, s ez esetben a magyar társadalom legalább egyharmada bizonyosan kívül rekedne ezeken a szolgáltatásokon, további egyharmad pedig nem lenne képes a piaci logika alapján működő, növekvő költségigényű szolgáltatások folyamatos elérésére. Egyértelművé kell tehát tenni, hogy a humán erőforrást fenntartó és újratermelő rendszerek működési feltételeinek és fejlesztésének biztosítása állami feladat és felelősség, és ennek keretei között az állam arra törekszik, hogy a szóban forgó rendszereket elérhetővé tegye valamennyi állampolgár számára. Alapvető állami feladat tehát a mindenki számára elérhető színvonalas közoktatás és egészségügyi ellátás garantált biztosítása. Ebből következik, hogy az állam gyengítésének eddigi tendenciája helyett olyan állam kiépítését kell célnak tekinteni, amely valóban alkalmas többek között az oktatás és az egészségügy hatékony működtetésére, a szociális szolidaritás és integráció célszerű intézményrendszerének kiépítésére és fenntartására, a szolgáltatási funkciók megerősítésére, ideértve a közrend és közbiztonság feltételeinek megteremtését is. Ehhez az állami erőforrások és eszközrendszerek gyarapítása, nem pedig azok lebontása szükséges.

3.    A neoliberális paradigmával szemben a rendszer működésének korrekciójára törekvő társadalompolitika nem a szociális integráció gyengítését, hanem kifejezett megerősítését célozza meg. Természetesen nem arról van szó, hogy bármilyen rendszerkorrekció belátható időn belül jóléti rendszert garantálhat. Ez a feltételezés egyértelműen illúziónak minősíthető. Az országban kibontakozott szélsőséges polarizálódást azonban meg lehetne és meg is kellene fékezni. El lehetne érni, hogy egyenlőtlenségek nem termelődjenek újra bővített formában. Ennek a stratégiának egyik ugrópontja a tudástőke társadalmi elosztásának módosítása. Jelenleg a társadalmi státusz és a vele összefonódó anyagi erőforrások rendkívül nagy erővel befolyásolják a tudás javak megszerzésének esélyét. Az oktatási rendszer oly módon működik, hogy a társadalmilag meghatározott esélykülönbségek akadálytalanul érvényesülnek. Ez összefügg azzal, hogy az állam nem mobilizál megfelelő anyagi és egyéb erőforrásokat a tudás javak mostaninál jóval egyenlőbb megszerzését biztosító intézményes feltételek kiépítésére. Ennek következtében az alsó osztályok körében tömegméretben termelődik újra a funkcionális analfabetizmus, és egyre terebélyesedik egy olyan alsó osztály, amely semmiféle mobilizálható, munkapiaci pozícióra váltható tudással és más erőforrással nem rendelkezik. Ilyenformán képtelen arra, hogy bekapcsolódjék a társadalmi integrációba. Az iskolarendszer fejlesztésében és működésében tehát a stratégiai fordulat igénye fogalmazható meg.

4.    Változtatást igényel a hatalmi-uralmi rendszer hazánkban kiépült működésmódja is. Ennek lényege a pártok kizárólagos - kirekesztő hatalombirtoklása, a döntések monopolizálása. Az országban kiépült demokratikus berendezkedés szociológiai jellegzetessége a demokratikus párturalom, amely ugyanakkor jórészt kizárja a participáció lehetőségét. Olyan működésmódot tart fenn és konzervál, amelyben nincs biztosítva a társadalmi önszerveződések és érdekképviseletek bevonása bizonyos döntési folyamatokba, tehát nem létezik intézményesen, vagyis az alkotmány keretei között biztosított együttdöntési kényszer, nem érvényesül a vétójog, a hatalmi működésben nincs garantált intézményes participáció. Ugyanakkor a pártok az elmúlt húsz esztendő tapasztalatai szerint rendkívül problematikusan teljesítik a társadalom irányításával összefüggő feladatokat. A pártközpontú hatalmi szféra működését ugyanis diszfunkciók sokasága jellemzi. Szembetűnő a pártérdekek primátusa a társadalmi érdekkel szemben. Mindez nemcsak túllicitáló ígéretekben, hanem főként voluntarista, kifejezetten párthatalmi megfontolásokat szolgáló szituatív döntések sokaságában fejeződik ki. A hazai pártrendszer nem mutat affinitást a konszenzusteremtésre. Mindez bőven felveti a pártrendszer funkcionális alkalmasságának kérdését, ami egyáltalán nem elvont teoretikus probléma hazánkban, hanem a társadalmat átszövő kollektív érzés és tapasztalat. Immár olyan sztereotípia, ami döntően befolyásolja az állampolgárok és pártok viszonyát, és a pártoknak az ország irányítására való alkalmasságát. Összességében arról van szó, hogy a politikai rendszer működésében az alkotmányos szabályozást is érintő változások szükséglete érlelődött meg. Olyan korrekciós igények körvonalazódnak, amelyek a lehető legnagyobb mértékben érintik és befolyásolják a társadalom egészének teljesítőképességét, a felzárkózó modernizáció esélyeit.

 

Miután az országban kialakult újkapitalizmusban nem érvényesül a rendszer hatékonyságát növelő semmiféle automatikus korrekció, a szükséges változások a politikai erőviszonyok, illetve annak függvényei, hogy egyáltalán a politikai erőtérben a hatalmi döntéseket befolyásoló paradigma rangjára emelkedik-e az a felismerés, hogy az elmúlt két évtizedben érvényesülő társadalom- és gazdaságpolitika sokféle változást előidézett ugyan, esetleg bizonyos pozitív folyamatokat is, egészében azonban az ország nem állt olyan emelkedő pályára, ami garantáltan biztosíthatná a felzárkózást, átfogóbban egy olyan társadalmi berendezkedés- és működésmód kialakulását, amelyben a gazdaság növekvő erőpotenciálja az életminőség javulásával kapcsolódik egybe. Ennek feltételeit csakis a kialakult rendszer korrekciójával, nem pedig részleges reformálgatásával lehetséges megteremteni. Lehangoló tapasztalat, hogy ez a felismerés – a jelek szerint – még nem érlelődött meg a politikai osztály egymással kíméletlen hatalmi küzdelmet folytató csoportjaiban. A pártok ez ideig nem jutottak el az ország helyzetének olyan átfogó vizsgálatához és empirikus alapú elemzéséhez, ami a rendszerkorrekció szükségességének felismeréséhez vezethetne. A problémát tetézi, hogy az országban nincsenek olyan pártmezőn kívüli erőcsoportok, amelyek ki tudnák kényszeríteni a korrekciót, s ezzel összhangban a társadalom- és gazdaságpolitikai irányváltást. Ennélfogva megtörténhet, hogy folytatódnak a konfliktust halmozó folyamatok, és olyan átfogó társadalmi krízisbe torkollnak, amikor nehezen kezelhető és ma még beláthatatlan veszélyeket is hordozó kaotikus folyamatok kényszerítenek ki valaminő változást. Ha ezt a szituációt az ország el kívánja kerülni, nincs más megoldás, mint a társadalmi nyomásgyakorlás fokozása, aminek egyik eszköze és feltétele, hogy a társadalom iránt elkötelezett értelmiség megalapozott képet ad az országban kialakult helyzetről, és elősegíti az alternatívák kidolgozását és a szükséges változások társadalmi támogatottságának megszerzését.

 

Gazsó Ferenc