A fejlett kapitalizmussal együttjáró fejlett életszínvonal nem érhető el fejlett szakszervezetek működtetése nélkül.  Ez a tapasztalat alakult ki bennem harmincévnyi ausztráliai munkavállalás során.  Ezen idő alatt egymásután két szabad szakszervezetnek is tagja voltam, a másodiknak választott tisztségviselője is.

Ausztráliáról tudni kell, hogy az emberi fejlettség mutatója szerint a világon a harmadik helyre soroltatik, a város pedig, ahol éltem, a legélhetőbb városok világranglistáján holtversenyben az első:  Melbourne a kanadai Vancouverrel osztozott e címen.  Melbourne-ben az évek során, többek között, városi mérnök és közszolgálati rádiós újságíró is voltam.

Mitől szabadok az ausztráliai szakszervezetek?  Attól, hogy tisztségviselői nem függenek semmiféle munkaadótól.  Ők csak a tagdíjfizető tagságtól függnek, a tagdíjakból élnek, és a tagságtól három vagy négyévenként, tisztújító szavazáson nyerik el megbízatásaikat.  Irodáikat sohasem valamiféle munkaadótól kapják, hanem semleges helyen bérelt vagy birtokolt székhelyekkel rendelkeznek.  A működési költségeiket meghaladó bevételeikből a szakszervezetek vagyontárgyakat vagy vállalkozásokat vásárolnak.  Ezek később fedezetet nyújtanak előre nem látható kiadásokra.  Például: az ausztrál országos ernyőszervezetnek (ACTU) egyidőben benzinkút hálózata is volt. A tisztségviselők bármiféle munkaadótól származó juttatásnak ellenállnak, mert ezek elfogadása alapvetően lehetetlenítené el pozícióikat a szakszervezeti mozgalomban.  Azt kell felismerni, hogy a szakszervezet a legfőbb érdekvédelmi szervezet a fejlett társadalmakban.

A szakszervezetek súlya a társadalomban, évtizedekben számolva, változó, de mindenféleképpen jelentős.  Ausztráliában egy 1980-as reprezentatív felmérésben feltették a  kérdést: Mely társadalmi csoport az, amely Ön szerint a legnagyobb befolyással van az életszínvonalára?

A válaszadók 37%-a a szövetségi kormányt választotta, ami nem különös, viszont a szakszervezeteket már 36%-uk jelölte, mint az életszínvonalukat legjobban befolyásoló tényező és a nagyvállalkozásokat csak 19%-ban jelölték.[1]  Magyarországon vajon hány százalék választaná a szakszervezeteket válaszként a feltett kérdésre?

Míg ezen gondolkoznak elmondom, hogy legutolsó ausztráliai munkahelyemen egy szombati műszak után 50% bérpótlék járt, egy vasárnapiért pedig 100%.  Ha egy műszak reggel hét óra előtt kezdődött, vagy este hét után végződött, az egész műszak hosszára 15% bérpótlék járt.

Ha esetleg Magyarországon nem hasonlóak a pótlékok, akkor ennek okát a szakszervezetek hiányának vagy hatástalanságának kell betudni, mert a multik vagy egyéb munkaadók érdekei mindenhol egyformák.  Az egyszerű túlélés és a profit maximalizálás közötti sáv bármely pontján üzemelhetnek.  Az adott munkapanton a menedzselés színvonala lehet még más és más, de ez már egy másik írás témája lehet csupán.

A dolgozók érdekeinek védelme az ausztrál kapitalizmusban nem újkeletű.

Az a bér, amiből meg lehet élni „living wage” és ami egyúttal minimál bérré vált „basic wage”, Henry Higgins főbíró döntésének eredménye, aki 1907-ben meghatározta, hogy e minimál bérnek elegendőnek kell lennie egy házas dolgozó és három gyermeke szerény megélhetéséhez.  (A három gyermek nyilván része volt a metodista vallású főbíró család-koncepciójának.)  A döntés lényege az volt, hogy a dolgozónak a szüklégleteit vette figyelembe, mint egy „emberi lényét a civilizált közösségben” mintsem a vállalkozások képességét a bérszínvonal megfizetésére.  Higgins főbíró azon a véleményen volt, hogy egyetlen munkaadó se maradjon fenn abban az esetben, ha fennmaradását csak a munkásai kizsákmányolásával tudja elérni.[2]

Arra a kérdésre pedig, hogy ez marxista megközelítésből származik-e, a válasz egy határozott nem.  Az 1890-as évek folyamán számos egyház tárgyalta Ausztráliában is az ipari forradalom problémakörét, illetve amit úgy hívtak, hogy „munkáskérdés”.  Ugyanis XIII. Leó pápa épp 1890-ban adta ki a Rerum Novarum kezdetű enciklikáját „a dolgozó osztályok állapotáról”.  Higgins főbíró tanulmányozta a Rerum Novarum-ot és ítéletébe beépítette annak tanításait.[3]

Most tegyük fel a kérdést, hogy elegendő lenne-e ma Magyarországon, akár a világ legjobb gyakorlata szerint működö szakszervezetek megléte.  A válasz, sajnos, nem.

A jelenlegi szakszervezeti szabályozás nem teszi lehetővé, hogy a szakszervezetek akadálytalanul szerveződjenek a különböző munkahelyeken.  Így a magyar állam az érdekvédelem egyik, de leglényegesebb elemétől fosztja meg a dolgozókat.  Ha ma, 2008-ban arról beszélünk, hogy „rendszerkorrekcióra” van szükség, akkor a szakszervezetek működésének állami újraszabályozásáról is beszélnünk kell.  Fel kell ismernie az államnak, hogy a szakszervezetek kemény szövetségesei tudnának lenni a mindenkori kormányoknak a nemzetközi versenyben.  Érdeket védeni ugyanis több szinten lehet és kell.  De a munkaadó menedzsmentek is felismerhetnék végre, hogy a szakszervezetek, ellentétben a túlhaladott sztereotípiákon, nem esküdt ellenségei a vállalkozásoknak, hanem szövetségesek a fennmaradásban, amely már ma is kulcskérdés Magyarországon, ahol az igazán fejlett versenyrendszer még ki sem alakult.

Végül elmondom milyen szolgálatot nem tudnak tenni a szakszervezetek a társadalomnak.  Nem tudnak új munkahelyeket teremteni.  Létük értelme ezzel ellentétes.  Ezt azért kell hangsúlyoznom, mert már 2002-ben a választási kampány elején láttam az esti TV hírekben - megismételve másnap reggel is reakciók nélkül - hogy néhány szakszervezet és az MSzP ünnepélyesen megállapodtak 400 ezer új munkahely megteremtésében, ha az MSzP megnyerné a közelgő választásokat.  Ez egy akkora nonszensz, hogy vártam a versenyben lévő más pártok reagálását erre a magas labdára.  Meglepetésemre nem történt semmiféle reagálás.  Igaz, négyszázezer új munkahely sem teremtődött a 2002-t követő ciklusban.  Ennek ellenére a színjáték a 2006-os kampányban  megismétlődött.[4]  Eredményt szintén nem hozott, mivel nem is hozhatott.  Viszont egy csomó szerencsétlen munkanélküli lenyelhette a csalétket, mert nem volt aki felvilágosította volna, hogy új munkahelyek teremtésében a szakszervezetekre nem is számíthat.

Foglaljuk össze: a szakszervezetek csak és kizárólag a saját fizető tagságuknak az érdekeit védi, de azokat mint egy oroszlán.  A bérek és juttatások szintjén kívül, tagjainak biztonságos és előírásos munkahelyi körülményeiért küzd egy szakszervezet, végső esetben a meglévő munkahelyek megtartásáért, de sohasem a munkahelyeken már kívülszorultak munkához juttatásáért.  (Ez nem zárja ki azt, hogy mint szervezeti bejegyzési forma, a munkanélküliek érdekvédelmét „szakszervezet” nevű egyesület lássa el.)

Fontos tudni, hogy amit egy fejlett szakszervezet testközelben és elsődlegesen nyújtani tud egy dolgozónak, az nem más, mint a remény arra nézve, hogy a dolgozó nincs egyedül a munkaadójával, annak természetes túlhatalmával szemben.  Tapasztaltam Ausztráliában olyan szakszervezeti intézkedést is, mely azt tanácsolta a tagjainak, hogy további intézkedésig a dolgozó ne is bocsátkozzon tárgyalásba menedzserével a szakszervezet egyik képviselője jelenléte nélkül.  Ez a szoros figyelem az, amely minden tagdíjat megér. 

Rákoskeresztúr, 2008 október 3.